Szőlőszüret 2013 - és egyebek

2013.09.29.

A 2013-as szőlőszüret jegyzete, kiegészítve egyéb, a múltról, a jelenről és a jövőről szóló gondolat-töredékekkel. Tuba Imre (építész) jegyzetei - kivonat egy hobbi szőlész-borász gazda naplójából.

. 

Szőlőszüret 2013 - és egyebek

.

Valamint gondolat-töredékek: múltról, jelenről, jövőről  

.

Tuba Imre (építész) jegyzetei,

kivonat egy hobbi szőlész-borász gazda naplójából

.

Újfent elérkezett a szeptember, ilyentájt egyik szemünk kicsit szomorkás, mert tudjuk, hamarosan búcsúzni kell a nyártól, és a hővösebb, majd a hidegebb hónapok következnek.

Ugyanakkor viszont a másik szemünk már huncutul mosolyog, mert bizony mostanság kezdődik a csodálatos szőlőszüreti időszak, illetve az a sok minden, ami ezzel együtt jár.

Ezidőtájt egyrészről tehát lelkes, serény munka indul a borvidékeken, a szőlőtermő területeken, a már rutinos és a kevésbé gyakorlott szüretelők egyaránt jókedvűen csattogtatják a metszőollóikat a szőlőkben.

Másrészről pedig a szüreti időszak dúskál a tartalmas programokban, borászati és gasztronómiai fesztiválokban, illetve az ezidőtájt elmaradhatatlan tradicionális rendezvény, a lenyűgöző és élvezetes szüreti mulatság is mindenkor fontos részét képezte, illetve napjainkban is újra szerves (immanens) részét képezi ennek a szép és vidám időszaknak.

Persze valamennyi évszak bővelkedik aktuális programokban és élményekben, ám az ősz talán egynémely vonatkozásban mégis más, különleges periódusnak nevezhető. Ilyenkor ugyanis szinte megelevenednek, de mindenképpen felpezsdülnek a borvidékek, a nagyobb szőlőültetvények és a kis szőlőskertek egyaránt megtelnek vidám és lelkes szüretelőkkel.

Ezidőtájt jellemző életkép a szőlőben: hűvös reggel, vérpezsdítő pálinka, színes ruhák, viccelődés, a metszőollók szorgos, egyenletes csattogtatása, időnként egy-egy kurjantás a puttonyos után - magyarul: szüret van.

A szüreti munkák persze nem csupán a borospincéket gyarapítják ám, hanem egyúttal az emberi kapcsolatoknak is hasznára vannak, hiszen a jó borok szeretete és értő élvezete egyre közelebb hozza egymáshoz a borok kedvelőit, ilyenformán pedig egyúttal az életre szóló élményeink tárházát is gyarapítja ez a nagyszerű szüreti periódus.

Apropó emberi kapcsolatok, életre szóló élmények, közösségi lét - óraadó építésztanárként itt említeném meg az iskolakezdés dolgát is, hiszen a szeptember szó hallatán a diákok (tanulók, hallgatók) első blikkre bizonyára a tanév kezdetére gondolnak, természetesen vannak, akik örömmel, és akadnak persze olyanok is, akik mérsékelt derűvel.

Akárhogy is van, annyi bizonyos, hogy az ősz beköszönt, és vele együtt az új tanév, amelynek indulása a diákok részére mindenkor sok várakozással teli, izgalmas időszak, ugyanakkor ez a nyári vakáció végét is jelenti egyúttal. De ez már csak így van, hiszen tudjuk jól, hogy minden új kezdete jellemzően valaminek a végét is jelenti. 

Nos, a tárgyévi szüreti időszak vonatkozásában mi elmondhatjuk, hogy az idén kegyes volt hozzánk az időjárás, reggelente még ugyan kicsit hűvös, de egyébként csapadékmentes és napsütéses volt a szüreti periódusunk. Ez egyrészről kedvező volt a szőlőnkben a szüreti munkálatokhoz, másrészről pedig a mi borvidékünkön jellemző tradicionális szüreti mulatság is kellemes, napsütéses időben volt megtartható.

 

Minden bizonnyal sokan igen jól ismerik Petőfi Sándor - Szeptember végén című versének az alább idézett sorait:

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,

Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,

De látod amottan a téli világot?

Már hó takará el a bérci tetőt.

Még ifju szivemben a lángsugarú nyár

S még benne virít az egész kikelet,

De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,

A tél dere már megüté fejemet. (...)

 

A fent idézett sorok röviden összefoglalják, szépen kifejezik az év kilencedik hónapjának főbb jellemzőit. Mert a szeptember némileg még nyár (nyárutó), de ugyanakkor már ősz (őszelő) is egyben.

A valódi, úgynevezett csillagászati ősz, szeptember 21-el, az őszi napéjegyenlőség napjával köszönt be. Az iménti körülírásból kiérezhető kettősség egyébként a szóban forgó hónap elnevezésében is benne rejlik.

A szeptember a latin septem (hét) számnévből ered, mivel a régi római naptárban a hetedik hónap volt, de ez az elnevezés megmaradt akkor is, amikor már a kilencedik hónappá vált.

Az is tudnivaló még, hogy a szeptember hónap régi magyar elnevezése: Szent Mihály hava, de néhol az Őszelő elnevezés dívik, másutt pedig a Földanya hava megnevezés járatos.

Idevonatkozóan még annyit, csak úgy érdekes megfigyelés gyanánt, hogy a szeptember úgymond "r-betűs" hónap, az "r-betű" pedig csak a hidegebb vagy hideg hónapok nevében szerepel. A tavasz végiekben és a nyáriakban nem. Azaz: szeptember, október... egészen az áprilisig ott az "r-betű", aztán májustól egészen őszelőig nem mutatkozik az "r-betű".

 

A mezőgazdálkodásban a szeptember a betakarítás, a szüret, majd az őszi szántás-vetés időszaka, és mint általában, így ekkor is nagyon sok minden függ az aktuális időjárástól.

Ezért aztán sok népi megfigyelés, kedves mondóka is fűződik a szeptember hónaphoz, álljon itt alább ezekből most néhány, csak úgy ízelítőképpen:

.

  • Ha szeptemberben megdördül az ég, a fák sok virágot hoznak még;
  • Ha másodszor is kivirágzik az akác, hosszú, meleg őszre lehet számítani;
  • Ha korán lehullanak a falevelek, a gólyák és a fecskék korán útra kelnek, akkor hamarosan megérkezik a hideg idő;
  • Amilyen az Egyed-nap, olyan az egész hónap;
  • Az időt Kisasszony napja, négy hétre előre szabja;
  • Mihálykor az északi s keleti szél, sok havat és kemény telet ígér.

 

Ahogy évről évre ismét belemélyedünk a bor körüli kultúrhistóriai és gasztronómiai tudnivalók érdekes világába, úgy mindinkább világosabbá válik számunkra, hogy a szőlő és a bor dolgában egy olyan kulturális örökségről van szó, amit egyre jobban megismerni, illetve újra-felfedezni és terjeszteni is egyaránt érdemes.

Főként addig, amig van mit, és teljesen el nem vész az a még föllelhető, igen értékes tradicionális szaktudás, amit az idősebb szőlész-borász generáció magáénak mondhat. Ezen sorok lejegyzője által ismert tiszteletreméltó idősebb, de még napjainkban is munkálkodó szőlész-borász szakemberek közül néhányan már a II. világháború előtti időszakban, rendszerben is dolgoztak szőlőbirtokon, pincészetben.

Ezen a helyen kiváló példaként megemlítendő, mint az aktív 90-es generáció képviselője, dr. Bálint Gyuri bácsi, vagy ha úgy tetszik, akkor Bálint gazda. illetve az Ő tiszteletreméltó szakmai munkássága, amit a kertészet és a mezőgazdálkodás elméleti és gyakorlati szakterületén végez. A Jó Isten éltesse Őt sokáig! 

Az imént említett, nagy szakismerettel rendelkező idősebb gazdák úgy vélik, jómagam pedig csak egyetérteni tudok velük, hogy ebből az értékes szaktudásból, illetve a hosszú évtizedek alatt fölhalmozódott szakmai gyakorlati tapasztalatból feltétlenül szükséges átadni azoknak a fiatalabb, illetve a ma aktív generációnak, akik eziránt érdeklődnek.

Nem titok, hogy velem is ez történt anno, abban a szerencsében részesültem, hogy én még a nagyapámtól kaphattam ezirányú útravalót. A türelemmel, szorgalommal és kellő alázattal végzett mindennapi alkotó, termelő munka tiszteletét, hozzá a mindenkor szükséges emberismeretet és megfelelő szemléletet.

Módomban állt látni nagyapám szilárd erkölcsi alapokon nyugvó, főként tapaszalatból származó, megalapozott elméleti tudással és gyakorlati hozzáértéssel végzett iparos és mezőgazdálkodási szakmai tevékenységét.

Mivel jól tudom, hogy az írásaiban mindenkor benne rejlik maga az ember is, most erkölcsi kötelességemnek is érzem, hogy erről, a személyes érintettség okán is, az alább következő néhány kapcsolódó gondolat erejéig nyilvánosan (in public) megemlékezzek.

Nagyapám, id. Tuba Sándor neves iparosgazda volt Pakson, kosárfonó, gazdálkodó, szőlész-borász és böllér - egy személyben.

Az 1950-es évek elején a nagyapámnak szinte mindenét államosították (ingatlanokat, szántót, erdőt, szőlőt stb.), kivéve a szaktudását, mert azt még a kommunistáknak sem sikerült elvenni tőle, azt a 97 éves korában bekövetkezett haláláig megőrizte.

Amikor végleg itt hagyott bennünket, akkor az imént említett szaktudását nem vitte ám csak úgy magával, hanem még időben átadta a gyerekeinek és az unokáinak mindazt a hosszú évtizedek alatt fölhalmozott emberi tapasztalatát, széleskürű szakmai tudását, illetve a tiszteletre méltó magatartáskultúráját is egyaránt.

A fent említett államosításból következik az a tény is, hogy jómagam a nagyszüleimtől, a szüleimtől főként szellemi örökséget kaphattam, kaptam útravalóként, semmint ingatlanokat, földbirtokot, illetve úgymond kézzel fogható dolgokat vagy anyagi javakat.

Mert az államosítás idején az iparosgazda nagyapám tulajdonai, az akkori mérce szerint, már meghaladták azt a mértéket, amit még megtűrt volna személyes tulajdonként az akkori politikai hatalom.

Ugyanakkor jómagam még részesülhettem abban a szerencsében, hogy a nagyapámtól anno elleshettem, megtanulhattam (a többi között) a mezőgazdálkodás, a szőlőtermesztés és a borkészítés tradicionális módját, szakmai gyakorlatát.

Ez voltaképp azt jelenti, hogy gyerekként Pakson én még láthattam nagyapám szőlőskertjében a hozzáértő törődéssel végzett szakszerű szőlőművelés különböző fázisait, valamint az igényes kézműves bor készítésének a folyamatát, illetve a körültekintő borkezeléshez a borospincében elvégezni szükséges munkálatokat is egyaránt.

Ezidőtájt gyerekként még módomban állt személyesen is megtapasztalni a magas szintű tudással és nagy gyakorlati tapasztalattal végzett szőlész-borász munkálatok teljes folyamatát, a szőlőben, a présházban vagy feldolgozóban és a borospincében.

Így aztán bizony már akkor tudatosult bennem az a tény, hogy a szőlőműveléshez és a borkészítéshez szakértelem (elméleti szaktudás, valamint az ősöktől ellesett mesterfogások) és sok gyakorlati tapasztalat szükséges. Ugyanakkor viszont a gondos gazdának a szakszerű szőlőművelés és a kézműves borkészítés fáradtságos, verejtékes, nehéz fizikai munka, de sorozatos örömforrás is egyben.

. 

Előszó helyett

.

Mielőtt folytatnám a tárgyévi szüreti gondolatok lejegyzését szükségesnek tartom, hogy néhány mondat erejéig (az összefüggések jobb áttekinthetősége végett) lentebb majd még térjünk ki a szőlész-borász szakma második világháborút követő és egészen a rendszerváltoztatásig (alias: gengszterváltásig, vagy ha úgy tetszik, az akkortájt divatos hűtőgép-váltásig) tartó, vagyis: az 1945 - 1989 közötti időszakára.

Egyrészről valamifajta ismeretterjesztés okán, hogy olyanok is némileg megismerhessék a témát, akik ezt a zűrzavaros (a II. világháborút követő) korszakot manapság már olyan talán igaz sem volt rémlátomásnak gondolják.

Másrészről pedig, akik már olvastak tőlem jegyzetet, azok bizonyára már ismerik a többször is citált véleményemet, azaz: hogy minden dolog lényege annak történetében lakozik. Mert ez olyan formán van, hogy gyökerek nélkül bizony könnyen elfújja az embert a szél.

Egyébiránt pedig úgy mondják, hogy ami egy emberben elvész, bent marad, mert mondjuk, nem beszéli el vagy nem írja meg, az a köz javára nem hasznosulhat, viszont ez a kikívánkozó, de bent rekedt mondandó, mint egy idegen dolog, egyfajta nyavaja vagy kórság, idővel akár meg is betegítheti a delikvenst.

A nagyapámról fentebb olvasható sorokat tekintve megemlítem, hogy mivel e jegyzet (szőlész-borász) témakörébe vág, ezért a magánügy (private) jellegét most figyelmen kívül hagytam, inkább az ösztönzött, hogy itt és most alkalmam adódik, de én mégsem írom meg a vele kapcsolatos néhány sort, akkor talán később sem beszéli majd el senki, hát imigyen kerültek a nagyapámról szóló sorok ebbe a jegyzetembe.

Gyakorta hajlamosak vagyunk elfeledni, hogy a múlt bizony még beleér a mába, sőt valamilyen formában aztán tovább él a jövőben is. Ilyenformán pedig, ha ezt a múltat valamelyest nem ismerjük, akkor bizony nem lehet teljesen érthető a jelenünk sem, így pedig a hiányos tudásunk okán fennállhat a veszélye annak, hogy elkótyavetyéljük a jövőt.

Ezért (mivel építészként óraadó tanár is vagyok) valahol szakmai kötelességemnek is érzem továbbadni az alább majd olvasható sorokat. Amely egyébiránt ürügyként is szolgál a lentebb majd olvasható összefüggések továbbgondolására, a tudatunk mélyén meglévő ismeretek, tapasztalatok előhívására, sőt újragondolására is akár.

Természetesen a jelen jegyzet terjedelmi okok miatt azt nem teszi lehetővé, hogy vaskos lábjegyzetekkel megtámogatva írjak a szőlész-borász szakmatörténeti témáról, ezért igyekszem inkább a dolog esszenciáját továbbadni.

Egyébiránt az idősebb (senior) generáció dolga is, hogy elbeszélje mindazt, amit az ifjabb (junior) generációk még nem tudnak, illetve csak felszínes vagy szórványos (sporadikus) információkkal rendelkezhetnek a témáról.

Akit viszont nem érdekel az alább következő, a jegyzetbe közvetetten kapcsolódó témaként (intermezzoként) elhelyezett szakmatörténeti visszatekintés, illetve az egyéb kiegészítő ismeretterjesztő rész, az egyszerűen megteheti, hogy tovább halad a következő címsorig.

. 

 

Szőlész-borász szakmatörténeti visszatekintés,

némi kiegészítő ismeretterjesztéssel és magánvéleménnyel

 .

A falusi emberek (földművesek, gazdák) hosszú idő alatt fölhalmozódott tudáskincsének a szándékos megsemmisítése több mint hatvan esztendeje kezdődött, amikor az akkori kommunista kormányzat a szakszerű és gazdaságos szövetkezés helyett a szovjet kolhozrendszert kényszerítette az országra.

Az akkori hatalom a falusi emberekből a legjobb esetben is csak, a rendszert szolgáló, szakosított vagy betanított mezőgazdasági munkást akart csinálni, és bizony majdnem sikerült az akkori rendszernek teljesen lenulláznia a földműves emberek sokoldalú tapasztalatra épülő tudástőkéjét.

Magyarországon a második világháború, egyéb dolgokkal ellentétben, a szőlőültetvényekben nem okozott súlyos, illetve helyrehozhatatlan károkat.

Többnyire inkább a borospincék és a szőlőfeldolgozás, valamint a borkészítés technikai infrastruktúrájának a megsemmisülése volt a nagyobb probléma.

Továbbá a szakirányú eszközök, gépek jellemzően külföldre történő széthordása okozott viszonylag hosszabb ideig gondokat a korabeli szőlész-borász munkában.

A II. világháború utáni károk, veszteségek Magyarország számára összességében hatalmasak voltak: emberáldozat, gazdasági kár, megbénult külkereskedelem, szinte nem létező közlekedési hálózat, rombadőlt épületek stb.

Mindez természetesen a magyar szőlész-borász gazdákkal együtt az egész magyar nemzetnek nagy kihívást jelentett az újjáépítés, az újrakezdés időszakában.

1945 tavaszán rendelet született a nagybirtokrendszer megszüntetéséről. A földekkel együtt kisajátították a nagybirtokhoz tartozó gépeket, berendezéseket, felszereléseket stb.

Majd az úgynevezett földreform címén elkezdték fölosztani az ország (nem csak mezőgazdasági) területeit, ez volt a nép földhöz juttatása.

Igen ám, de ezeknek az újdonsült földtulajdonosoknak a nagyobb része a szőlész-borász szakterületen (is) szakképzetlen volt. Ebből következik, hogy a földosztás során egyrészről elaprózódtak, szétdarabolódtak a szőlőbirtokok, szőlőültetvények, másrészről pedig hamarosan romlásnak is indultak, hiszen a szőlőtermő területhez hozzájutott új tulajdonosok közül sokan nem értettek a szakszerű szőlőműveléshez.

Az akkori hatalom mindezt úgy próbálta meg orvosolni, hogy vonatkozó rendeletben kötelezővé tette (a hatalom megítélése szerint) nagyobb szőlőbirtokkal rendelkezők számára a földműves szövetkezetek megalakulását.

Az imént körülírt problémák (tehát: a körültekintést és szakmaiságot mellőző földosztás, valamint a hozzáértés helyett rendeletekkel történő szőlőműveltetés) mellett további gondok is sújtották a korabeli magyar szőlészetet és borászatot.

Mégpedig az országban akkortájt járatos erőszakos ki- és betelepítések. Magyarország területéről nemzeti hovatartozásuk miatt polgárokat, családokat kitelepítettek, ezek közül a szőlészettel és borászattal foglalkozóknak már megvolt a szakértelmük és jellemzően a pénztőkéjük is, de ilyenformán persze ezek a szükséges járulékos dolgok is kitelepítésre kerültek az emberekkel együtt.

Majd érkeztek a helyükre a betelepített, illetve a más országból áttelepített családok, valamint a Magyarország más részeiből átköltöztetett telepes családok. Ezek a betelepített, áttelepített és telepes családok jellemzően nem szőlész-borász szakemberek voltak, illetve az egyébként is alacsony szőlő- és bor ár miatt más irányokban próbálkoztak boldogulni, a meglévő szőlőültetvények pedig ennek a politikai csűrcsavarnak inkább csak a kárát látták.

Ha pedig mindez nem lett volna elegendő gond, akkor az 1949-ben bekövetkezett politikai változások további nagyon kedvezőtlen átalakulásokat hoztak a magyar gazdaságban, így persze a szőlész-borász szakágazatban is.

A hagyományos polgári értékrend, valamin az ehhez kapcsolódó meglévő, működőképes intézményrendszer szisztematikusan fölszámolásra került, az államosítások révén (több lényeges dolog mellett) számos történelmi borvidék, illetve tradicionális szőlőtermesztő település arculata kedvezőtlen módon átalakításra került.

Idővel aztán a múltban még sokszínű szőlész-borász termékszerkezet is drasztikusan leegyszerűsödött. Ha pedig még egyáltalán ez lehetséges volt, akkor mindezeket a negatív tényezőket még tovább fokozta az úgynevezett beszolgáltatási rendszer bevezetése, valamint a föld- és a jövedelemadó növelése.

Az államosítással párhuzamosan az addig természetéből következően (immanens módon) összetartozó, illetve egy szakmához tartozó, ha úgy tetszik, akkor egy szakmai munkafolyamat részét képező két alapvető tevékenységet a szőlészetet és a borászatot politikai okokból szakszerűtlen módon szétválasztotta a kommunista hatalom.

Majd állami pincegazdaságokat hoztak létre, amelyek tröszti irányítás alatt látták el a borászati tevékenységet, valamint a borforgalmazást is. Ilyenformán (az ezt megelőző hagyományos módon) a szőlőfeldolgozás a gazdák részére lehetetlenné vált, így ők már teljesen ki voltak szolgáltatva ezeknek az állami pincegazdaságoknak. 

Mivel a kezdő időpontja megegyezik, ezen a helyen megemlítendő egy hasonlóságon alapuló egyezés (analógia), mégpedig az építész szakma politikai okokból történő szakszerűtlen szétdarabolása tárgyában:

A korebeli politikai hatalom ezirányú célzott tevékenysége okán 1949-től sajnos megindult a teljes szétdarabolása az eredendően egy és oszthatatlan építész szakmának. A politika ismét beintett a hozzáértésnek. Természetesen a kommunisták ezen ámokfutását sem szakmai érvekkel, sem másképpen meg nem állíthatta senki ember lánya vagy fia.

Az építészet szorosan kapcsolódik a gazdasághoz, a politikához, a civilizációhoz, a kultúrához és általában a társadalom szinte minden életmegnyilvánulásához, ezért aztán sem a hatalmak, sem a hatalmasságok nem tudnak csak egyszerűen átlépni fölötte.

A kommunista diktatúra a saját önös érdekétől vezérelve azt jól látta, hogy az építésszel az a gond, hogy szakmájából adódóan a világot egészként kívánja látni és megismerni, illetve a feladatait is ekként akarja megoldani.

Mert az építész nem specialista, nem a különböző kapcsolódó szakmai területek egyikének a szakértője (specialistája), hanem a jó építész az univerzalista. És mint ilyen, ő a specialistáknak, például az épületmegvalósításban (az elképzeléstől a beköltözésig) közreműködő szaktevékenységek, szakmák, szakágak, szakterületek (specialistáinak) szakembereinek, szakértőinek a generál koordinálója, irányítója, ellenőrzője, ha úgy tetszik, akkor a szakmai felügyelője (karmestere) mint építész univerzalista. 

Az építészt (normál üzemmódban) nem lehet részinformációkkal kielégíteni, mint a különböző szakértőket. Az építész (komplex szemlélete okán) bele akar látni a hatalom kártyáiba is, ez persze a kommunista diktatúrának nem állt érdekében, ezért úgy döntött, hogy felszeleteli az építész szakmát.

Az építész szakembereket pedig Prokrusztész ágyába gyömöszölte a kommunista diktatúra, azaz: olyan megoldást választott, ami a szakmai és egyéb realitásokat figyelmen kívül hagyja, ezért csak hatalmi erővel kikényszerítve (oktrojálva) volt alkalmazható. 

Ennek a következtében az állami tervezőirodák, az állami építőipari kivitelező vállalatok, illetve az ingatlankezelő vállalatok idején (1949-1989) már teljesen megszűnt az építészeti és az építőipari minőséget egyaránt garantáló, ugyanakkor gazdaságos és költséghatékony építész fővállalkozói gyakorlat. Vagyis véget ért az építész építőmestereknek a tervezést és a kivitelezést egy kézben összefogó, az épületmegvalósításban közreműködő szakemberek munkáját összehangoló, generál koordinátori szerepe, meghatározó volta.

Az imént fent körülírtakból következően (igen kevés kivételtől eltekintve) megszűnt az új építész generációk kinevelése során, hogy (a többi között) olyan elméleti oktatásban és gyakorlati képzésben is részesüljenek, amely alkalmassá teheti őket az egészlátás, az együttlátás, a holisztikus szemlélet alkalmazására, a komplex épületszintű gondolkodásmódra, illetve ennek művelésére az önálló építész szakmagyakorlás során.

Nos, a fenti rövid építész szakmatörténeti kitérőt követően most, hogy ismét visszatérünk, illetve folytatjuk az 1950-es évekkel a szőlészeti és borászati szakmatörténeti visszatekintést, érdemes néhány gondolat erejéig megemlíteni a szőlőültetvény megműveléséhez szükséges munkaigény csökkentés problémáját is.

A tradicionális szőlőművelési mód alkalmazásával egy katasztrális hold (1600 négyszögöl) szakszerű, körültekintő megműveléséhez több mint száz munkanapra volt szükség anno. Aztán a szovjet minta átvételével ezen a szakterületen is megtörtént az áttérés a munkanorma szerinti elszámolásra.

Persze a munkaversenyek és a sztahanovista mozgalom időszakában dicsőség volt a napi munkanormák többszörös túlteljesítése. Itt megemlítendő, hogy ennek az építőipari változata volt anno a híres-neves Maximenko elvtárs gyorsfalazási módszere, ez röviden annyit tesz, hogy egy ember rakja a falat és másik 10 ember meg kiszolgálja őt, az épületmegvalósítás többi része meg majd magától megoldódik - gondolták ők (...).

Persze a szocializmus idején is elkülönült ám a köz- és a magánérdek. Mert az akkori szakik, ha saját maguk részére kellett valami, akkor előszeretettel használták magáncélra a vállalat vagy gyár anyagát, de a megvalósításhoz azért mégis inkább a békebeli iparosmesterek közreműködését vették igénybe.

Következzen egyfajta látlelet gyanánt, a kor Janus-arcú (kétszínűsködő) mivoltáról, egy rövid, de sokat mondó párbeszéd a szocialista birigádok korszakából:

Jani bácsi, hát maga ács, akkor miért nem készíti el magának a saját kerítését?

Ja fiam, én jó kerítést akarok (...).

A mezőgazdálkodási munkák (munkanorma szerinti mértékű) szakszerűtlen túlhajszolása az elvégzett szaktevékenység minőségének a romlásával járt együtt. Az egyébként gondosságot és körültekintést igénylő szőlőmetszés, amely régen és ma is komoly szaktevékenységnek minősül, a szóban forgó időszakban egyszerűen a szőlőtőkék stuccolására degradálódott.

A hozzáértő, régi szőlész-borász szakemberek, mesterek persze nyíltan nem emelhettek szót az egyértelműen szakszerűtlen és gyenge minőségű, elkapkodott munkavégzés ellen, hiszen ez a munkaverseny akadályozásának minősült volna, és mint ilyen, bizony súlyos politikai következményei lehettek.

Aztán 1953 nyarán menesztették Rákosi Mátyást. Nagy Imre lett a miniszterelnök. Ezidőtájt már kedvező változások indultak el, a többi között a mezőgazdálkodásban, így a magyar szőlészetben és borászatban is, de sajnos ez csak igen rövid időszak volt.

Ezt követően már, az 1960-as évektől az 1980-as évek második feléig, az úgynevezett Kádár-rendszerről beszélünk, amely ismét kedvezőtlenül hatott, és nem a szakszerű és gazdaságos szőlészet-borászat (szőlőtermesztés és borkészítés) irányába tartott.

Az állami gazdaságok és a termelő szövetkezetek támogatást kaptak az államtól a nagyüzemi szőlőtermesztésre és a borkészítés fejlesztésére, ami valójában, a szó szoros értelmében (par excellence) egyszerű bortermelésnek nevezhető csupán.

Ennek az állami támogatásnak (dotációnak) persze, egyebek között, az lett a hátrányos következménye, hogy azokon a területeken is kialakították a nagyüzemi szőlőtermesztést, ahol erre a célra az adott terület adottságai csak részben vagy egyáltalán nem feleltek meg.

Mindenesetre annyit elértek vele, hogy az 1970-es években a hazai nagyüzemi bortermelés növekedett, ami a korabeli statisztikai adatokban bizonyosan igen tetszetősen mutatott, de a valóságban a magyar bor jó hírének öregbítését nem szolgálta, inkább újabb koporsószeg volt a tradicionális magyar szőlészet-borászat dísztelen koporsójába.

A szóban forgó korszakra jellemző volt, hogy a KGST (Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa) úgymond egyfajta biztos piacot jelentett a nagyüzemi készítésű magyar bor számára, persze az állam vezetése támogatta is a szocialista országokba irányuló exportot.

Azért ekkortájt is ismert volt ám és alkalmazták is gyakorta a különdöző (politikai, gazdasági stb.) érdekekhez igazított úgynevezett kreatív könyvelés intézményét. Ez nagyon leegyszerűsítve anno úgy nézett ki, hogy az akkori gazdasági rendszer olyan irreálisan alacsony árakat kényszerített ki a termelőktől, hogy abból már nem volt megvalósítható a nyereséges, de jellemzően még a gazdálkodási szempontból optimum közeli vagy célszerű (rentábilis) termelés sem.

Ezért aztán állami támogatásokkal fedezték, ha úgy tetszik, akkor elfedték a veszteséges üzemmódot. Ez a kvázi szönyegalásöprés mindaddig működhetett is, míg az így képződő veszteségkupac már nagyobb lett, mint a szőnyeg, ami azt eltakarni volt hivatott.

A lényeget tekintve ez azt jelentette, hogy a bortermelő vállalatok árbevételének hozzávetőlegesen az egyharmada közvetlenül az államtól érkezett, persze ezt általában nem otthonról hozták az elvtársak, hanem ha másként nem, hát akkor hitelből volt megoldva. Egyébként az köztudomású, hogy a kommunisták akkor mindig igen hatékonynak bizonyultak, amikor a máséból lehetett osztogatni, fosztogatni.

Az nem vitás, hogy ezidőtájt is, ha csekély mértékben ugyan, de mégis jelen volt az úgynevezett dollár elszámolású nyugati piac. De sajnos a magyar bor hírének öregbítése szempontjából ez is hátrányos volt nekünk, mert az oda irányuló export összetétele kedvezőtlen volt, hiszen az árukivitel túlnyomó többségét a folyóbor tette ki, amit a megvásárló nyugati országok általában csak házasítva hoztak forgalomba, jellemzően az alsó árkategóriában, amivel ismételten sikerült a magyar bor már amúgy is megkopott hírnevét még tovább rontani.

Az talán még itt megemlítendő, hogy a szóban forgó időszakban a hazai piac ellátásával szemben az exportpiac kapott elsőbbséget (primátust), ugyanakkor ezidőtájt a rubel elszámolású export jövedelmezőségének úgyszolván megfelelt a belföldi értékesítés jövedelmezősége.

A Kádár-rendszerben járatos úgynevezett kötött árrendszer nem tette lehetővé a minőség elismerését, így a magyar boltokba és a vendéglátóhelyekre szinte csak a nagy tömegben gyártott (kommersz) borok kerülhettek. A szocialista korszak bortermeléséről tudnivaló, hogy ebben az időszakban a minőséget semmibe vevő mennyiségi termelési szemlélet volt az uralkodó, amely idővel persze a hazai minőségi borok fogyasztásának a drasztikus visszaeséséhez vezetett.

Mivel az államilag szavatolt felvevőpiac mértéke akkoriban szinte korlátlannak tűnhetett, így a szőlészeti és borászati szakmai ágazat az 1970-es évek végén már az egyik legbiztosabb pénzkereseti lehetőség volt azoknak, akik valamiképp viszonylag közel voltak a tűzhöz.

Ilyenformán persze az nem csupán a véletlen műve ám, hogy a kiváltságosabb politikai vezetők, illetve az ilyenekhez közeli holdudvar hatalmasságai (potentátjai) ezidőtájt szőlővel foglalkozó szakmacsoportokat alakítottak.

Ez a folyamat az 1980-as években még tovább fokozódott (ahogy jellemzően a nemzetközi helyzet is szokott), oly annyira, hogy a kummunista rezsim bukásának idejére a magyar szőlőterületek nagy része már magánkézben volt. Bizony ez is egy módja a politikai hatalom átlényegülésének magántulajdonná.

Nos, a fent részletezettek rövid összefoglalásaként (rezümé gyanánt) megállapítható, hogy a szocialista rendszer állami gazdaságainak időszakában jött az úgynevezett nagyfazék elmélet, ami sajnos mindennél többet ártott a szőlész-borász ágazatnak. Az állam akkori vezetése támogatta a szocialista országokba irányuló exportot, az igénytelenebb kelet-európai piacot, főként a szovjet piacot, majd idővel ez lett az értékesítés fő iránya, erre az igénytelenebb exportpiacra pedig gyengébb minőségű borok készültek.

A tőkés országok igényesebb piacai ugyan átvették volna a jobb minőségű borokat, de az akkortájt készülő magyar boroknak ez csak igen minimális részét jelentette. A keleti piacok igénytelensége bizony komolyan közrejátszott abban, hogy a szocialista korszakban nem fejlődött, sőt inkább visszafejlődött, hanyatló (dekadens) időszakát élte a magyar szőlőtermesztés és borkészítés.

Mindezek mellett pedig olyan szőlő- és borfelvásárlási árak honosodtak meg, amelyek nem tudták fedezni a jó minőségű bornak a magasabb előállítási költségét, sőt még a gyengusabb minőségű bortermelést is nehezen vagy sehogy - így aztán idővel a magyar bor már minden varázsát elvesztette.

De fel a fejjel, túléltük, itt vagyunk, ismét vannak már szép boraink, akadnak már kiemelkedő évjáratok nagy borokkal, aztán ott vannak az egyedi birtokborok, sőt a kézműves csúcsborok is újra megjelentek napjaink Magyarországán.

Az 1990-es évek kapkodása, zűrzavara után, valamikor úgy 2000 körül, tehát az ezredforduló táján kezdődött egy lassú, de kedvező irányba történő elmozdulás, gyakorlatilag újra elkezdett megjelenni az igény a magyar minőségre. Az elmúlt néhány esztendőben pedig már újra kezdünk kíváncsiak lenni saját magunkra, Magyarország, és a magyarok termékeire és ötleteire.

A jó magyar szokás szerint ez a változás is a hasakban kezdődött el, mert azt ugye nem lehet becsapni. Az íztelen paradicsomok, a gumiszerű sajtok, a hatalmas méretűre puffasztott pékáruk, no és persze a különböző állományjavítók, ízfokozok, térfogatnövelők és egyéb élelmiszeripari varázs-szerek lassan, de biztosan életre hívták a konkurenciájukat, azaz: a jó minőségű, régi/új magyar kézműves termékeket készítő vállalkozásokat.

Mindeközben pedig egy kisebb forradalom zajlott le a minőségi bor- és pálinkakészítésben is, és már szépen szaporodnak az ezirányban munkálkodó kézműves cégek is. A lényeget tekintve a hungarikumok kezdenek az egészséges életmód részeivé válni, hiszen például: modern formában kezd újjáéledni a régi kávéházi világ, ismét trendi a Balaton, a hagyományőrző események is utat találtak a közönséghez.

Összegezve tehát elmondható, hogy ezügyben is valami megmozdult a kedvező irányba, patriótának lenni ma már menőnek számít, és ha így folytatjuk, akkor bizony még az is esélyes, hogy hamarosan közösen átélhetjük azt a fölszabadító érzést, hogy a magyar versenyképes márka (brend) lesz.

Idevonatkozóan az még tudnivaló, hogy a második világháború előtt a magyar bor bizony európai csúcsbornak számított. Ez praktikusan annyit tesz, hogy vetekedett a francia, a német tradicionális borvidékek komoly nagy boraival.

Apropó határon túli országok, bárhol járunk a világban, úgy mint régen, ma már ismét fejet hajtanak a magyar bor és a magyar szőlész-borász gazdák tudása előtt. A hazai borokról sokszor külföldön derül ki, hogy különleges helyen állnak.

 

Ezért bátorkodom javasolni, hogy olvassunk bele, vajon miként írt már századokkal ezelőtt minderről egy német költő:

Gottfried Benjamin Hancke - A magyar borok dícsérete

Mások Frankhon boráért hadd rajongjanak csak,

magasztalják spanyol vagy olasz bor ízét,

vagy azt dícsérjék, melyben sirászi tűz ég:

magyar vessző nedvét kívánom én magamnak.

Ki csínján issza csak, életét megnyújtja annak,

ily nektár nem csiklandja az istenek ínyét,

nem szűr ilyent a Rajna és a Mosel-vidék,

azért, Duna, minden folyónál boldogabb vagy!

Erő sarjad ki az aranyból: régi dal,-

magyar föld ontja az arany legremekebbjét,

a hegy tele arannyal, hát a nemes ital

ily erőssé, mint itt, másutt hol nevelkednék?

Én azt hiszem: Kánában a mennyegzői bor,

az is magyar földben termett valamikor.

 

A bort kedvelő és jól ismerő Márai Sándor bizony azt is tudta és meg is írta, hogy miért különlegesek a magyar borok, tisztelettel javaslom, olvassunk bele néhány sor erejéig:

"A somlói például.

Ez a magyar borok fejedelme.

Illata olyan, mint a fehér burgundié, de annál nemesebb.

Van egyfajta somlói, Arany tűz a neve, s pontosan olyan: tűz és arany keveréke.

Ez a bor rábeszél. Ezt mondja: "Élj."

Ezt az egyetlen szót mondja, de olyan következetes erővel, mint a régi latin versek a nagy tanulságokat.

 Mit szívott össze ez a bor napsütésben, évszázados illatokban!

A föld sava és titkos ereje, a nap tüze, esős őszök bölcsessége, a természet vegykonyhájának rejtett párlatai, mindez aranyszín bölcsességgé nemesedett ebben a különös borban. (...)

Mert a bornak nemcsak íze, illata és szesztartalma van, hanem mindenekfölött szelleme is.

Mintha a nép, amely termeli és issza, átadna lelke titkos tartalmából valamit a hazai bornak.

 

Mert ugye azt mondják, hogy borivó nemzet a magyar. De az sem mindegy ám, hogy a világhírű borait hogyan issza. Szerencsére ma már újra jelentőségteljesen, szépen alakul hazánkban a borivás kultúrája, lassan, de folyamatosan növekszik az igényes, ugyanakkor a minőségre is érzékeny borfogyasztók száma.

Persze igen nagy szükség is van minderre, hiszen azt mondják, hogy a borivó népet eleven észjárás, vidámság és talpraesettség jellemzi.

. 

Gondolattöredékek - a közelmúltról, napjainkról és a jövőről

. 

Annyi bizonyos, hogy amióta a föníciaiak kitalálták, a pénz mindenkor fontos szereplő volt. De ma Magyarországon ez a kezdet és a vég. A pénz nem boldogít, csak a kamat, mondják a korszerűnek gondolt világunk fura urai. Jelenünkben a hit már átadni kényszerült a helyét a hitelnek, így ma már új istent imád a világ, úgy nevezik, hogy Pénz.

A jelen korunk ártó (démonikus) szellemének a pénznek, illetve a hisztis örömlányának, az érdeknek a különböző megnyilvánulásai (manifesztációi), úgymint: üzleti, gazdasági, politikai érdek korlátozás nélküli elsőbbsége (abszolút primátusa) van minden emberi értékkel és közösségi érdekkel szemben, ez pedig félreérthetetlenül (expressis verbis) azt jelenti, hogy: egy szűk kisebbség uralkodik a többség felett.

Javaslom, hogy nézzük meg egy hasonlat példáján bemutatva, hogy gyakorlatilag miről is van szó itt: az ember biológiai természetének egyik rettegett ártó (démonikus) megnyilvánulása a rákbetegség. A rák egy élősködő (parazita) kórság, a lényegéről most csak annyit, hogy bizonyos sejtek az egészből kiszakadva, önálló burjánzásnak indulnak (egyfajta magánakcióként). Itt persze nem az adott sejt vagy a megtámadott szerv a gonosz (démonikus), hanem itt az a dolog az ártó, ahogy a sejt függetleníti magát az emberi szervezet egészétől, azaz: önjáró lesz.

Ha az imént körülírt állapotot lefordítjuk a szóban forgó témánk közérthető nyelvére, akkor már némileg érzékelhető, hogy társadalmi szinten sem mindig valamely hatalom az ártó szellemű (démonikus) önmagában, hanem az a dolog, amikor az ember fölé emelkedik, majd idővel már igyekszik átvenni a teljes hatalmat, akárcsak a rákos daganat.

Nos, a fenti hasonlattal történő körülírás alapján már bizonyosan kitapintható, hogy a pénz ártó szellemének (démonológiájának) a lényege: a rész uralma az egész fölött.

Az érték az általában időben is maradandó, az érdek (a pénz raplis kurtizánja) azonban már akár pillanatnyi is lehet. A tradicionális tőkefelhalmozás a siker távlatán keresztül eredendően értékjelző is volt, de amennyiben kimarad belőle a távlat, akkor bizony érdekké lényegül át, magyarán szólva: a nagyvilági hölgy (dáma) egyszerű félvilági (feslett erkölcsű) nővé minősül vissza, illetve alacsonyodik le.

Ekkor a pénz célja már csak a még több pénz. Mindez a nyerészkedés, a haszonlesés zsargon nyelvén (fehérgalléros merkantilista argóján vagy az egyszerű kufár szlengjén) gyakorlatilag annyit tesz, hogy a pénznek hozadéka legyen, ne ideológiája.

A befektetett pénz szemszögéből a pillanatnyi haszon a cél, ez a valóságban azt jelenti, hogy eltűnik a jövő, mint mérlegelési szempont.

"Fiam tartsd a kéményt, amíg bemegyek a megrendelőhöz, hogy felvegyem az elvégzett munkáért járó pénzt." 

Ez az idézet, amit az egyszeri kőműves mondott anno a segédjének - ma már a globalizáció világszervező filozófiája lett.

Viszont, ha már megnevezésre került az imént a globalizáció, akkor érdemes is rögvest kicsit a dolog mögé is néznünk. A globalizációs folyamat mélyén a tőkés termelési viszonyokban bekövetkező alapvető változások húzódnak.

Hiszen az a paternalista (atyáskodó), feudálkapitalista munkaviszony és életmód, amelynek keretei között az alkalmazott egész életét egy óriáscéghez, illetve egy adott helyhez köti, folyamatosan átadni kényszerül a helyét az olyan multinacionális vállalatirányításnak, amelynek kettős lobogóján a következő jelszavak állnak, az egyik lobogón: a termelés flexibilitása, a másik lobogón pedig: a rövid távú és kötetlen munkaerő gazdálkodás.

Az imént részletezettekből következik, hogy mindez a kisebb és flexibilisebb termelési egységeknek kedvez. Ilyenformán pedig a nagyvállalatok már egyre kevésbé kötődnek egy adott településhez vagy városhoz, sőt (előkelő idegenként) közömbösen viselkednek a város közügyeivel szemben. Ez pedig félreérhetetlenül azt jelenti, hogy határozottan (expressis verbis) másként működik a korszellem, mint a hely szelleme (a génius loci).

A korszellem általában idővel mindig változik, a hely szelleme pedig jellemzően megmarad. Ez azonban nem óvja meg a településeinket attól, hogy vétlen áldozatává váljanak a fránya korszellem aljasságának. Mert a korszellem mindenkor helyileg (lokálisan), a konkrét település arculatának, jövőképének megváltoztatásában, az úgynevezett ingatlanfejlesztésben ölt testet, nyilvánul meg (manifesztálódik).

A lényeget tekintve itt arról van szó, hogy az agresszív ingatlanspekuláció, aminek képviselői általában arctalanul, a nemzetközi pénzintézetek mögé bújva végül is szinte azt tehetnek a tepüléseink, városaink legértékesebb részeivel, amit akarnak, hiszen módjukban és hatalmukban áll a hatóságok kijátszása, és még kimondani is szörnyű (horribile dictu), de akár az érintett hatósági döntnökök valamiképp megnyerése az ügyüknek. Bár az is igaz, hogy a szocializmustól nem csak ráérős, hanem olyan engem néz, téged lát magatartásra hajlamos adminisztrációt is örököltünk. 

A tőkés társadalom önző, egoista (énközpontú) értékrendje, illetve annak következménye, kivetítődése (projekciója), a különböző (bevásárlóközpont és hasonló) ingatlanfejlesztések jellemzően minden irgalom és együttérzés nélkűl feldúlják az évszázadok alakította szervesen összetett település- vagy városközpontokat, felborítva ezzel (egyebek mellett) az adott környezet kiegyensúlyozott együttélését, mindezt némely befektető a dicső haladás járulékos tüneteként prezentálva képes elvégezni (általában némi hatalmi hátszéllel segítve), pedig nem más történik ekkor, mint erőszakos és szakszerűtlen beavatkozás a történeti épített környezetünkbe.   

Az tudnivaló, hogy a település, a város legfőbb (és meg nem újuló) erőforrása a saját területe, ezért olyan helyzet megteremtésén lenne javallott fáradozni az illetékeseknek, hogy az önkormányzatok az ingatlanpiac meghatározó szereplőivé válhassanak, ilyenformán pedig a területeik valódi gazdái lehessenek. Ennek megoldása talán időben elhúzható, de végső soron el nem kerülhető, hiszen ez szolgálná leginkább a köz érdekét, mert a jövőbeni tér- és területhasználatra szóló önkormányzati döntések bizony több évtizedes, akár évszázados hatásúak is lehetnek.

Az értékes városi-, települési területrészek elkótyavetyéléséről csak annyit, hogy ahol ez előfordulhat ott persze szükséges az illetékes önkormányzati testület, önként vagy kényszerből történő asszisztálása is, vagyis azoknak a közreműködése, akiket egyébként a helyi polgárok választottak meg demokratikusan. Így aztán könnyen megesik, hogy a helybeli emberek feje fölött nap mint nap kártyázzák el az örökségüket, a lakható vagy idővel azzá tehető környezetüket, végső soron a közösség a legnagyobb vesztese az épített környezetünk ellen elkövetett gazemberségeknek.

Mindezt a jog még akkor sem tudná követni, ha egyébként igyekezne, de jellemzően a jog nem siet. Továbbá a bizonyoshoz igen közeli vélelem, hogy a pénzsóvár befektetők és azok a szemfényvesztő jogászok akik az ő pénzük hozadékában érdekeltek, hát bizony ők sem sürgetnek ezirányban átláthatóságot (transzparenciát). Ilyen körülmények között pedig a zavarosban halászó ingatlanspekulánsok, telekkönyvvarázslók, svindler vállalkozók, terrorista lelkületű cégek, no meg az opálüveg-zsebű hivatalnokok bizony aligha fogják szorgalmazni a köz érdekében munkáló jogi felügyeletet.

A nemzetközi tőke jellemzően nem a történeti városrészek megőrzésében és (Uram bocsá') továbbfejlesztésében érdekelt, hanem inkább az azokban élősködő (parazita), úgymond városvírus módjára történő beférkőzésben, aminek révén az adott hely haszonélvezője lehet anélkül, hogy az ott meglévő történelmi értékrendet a valóságban gazdagítaná, illetve legalább, ha kompromisszumokkal is, de valamiképp elősegítené a megőrzését.

Ez az élősködő (parazita) városvírus is az agresszív globalizáció egyik megnyilvánulási formája, kvázi a globalizáció immunhiányos állapotot okozó vírusa (AIDS-e), ami elsősorban az elszaporodásra képes, eközben pedig idővel alattomosan elpusztítja az őt fenntartó szervezetet, vagyis a történelmi városrészt vagy a településrészt.

Nos, voltaképpen ez a globalista korszellem és a mindenkori hely szellemének (genius locinak) a szemünk előtt zajló háborúja. A globalizáció oltalma (égisze) alatt kendőzetlenül fölvállalásra kerül a multinacionális cégek mindenhatóságába, valamint a jól fizető, de félművelt kliensbe vetett hit egyaránt, persze a média buzgó közreműködésével, amely jellemzően a profit maximalizálásában érdekelt cégeknek hódol, amíg érdekében áll.

A globalizáció árnyékában persze hazánkban is megjelentek a nemzetközi normákat és ízlésvilágot követő bankok, irodaházak, szállodák és természetesen azok a fránya bevásárlóközpontok, szupermarketek, hipermarketek. Magyarul: a hagyományos városépítés szerepét az ingatlanfejlesztés vette át. Általánosan jellemző, hogy a városi nagylétesítmények: bevásárló és szorakoztató komplexumok, irodaházak stb. egyre nagyobbakká válnak, mindinkább befelé fordulnak, ezekben a nagy létesítményekben megvalósul a város a városban jelleg, ennek a következménye egyebek mellett az is, hogy a köztük lévő térségek egyszerű kiszolgáló részterületté, két pont közötti átjáróvá, közlekedővé minősülnek vissza.

A bevásárlóközpontoknak a szakmai szempontból történő általánosított minősítése során megállapítható, hogy ezek az épületek építészetileg pontosan kifejezik önmaguk lényegét. Magyarán szólva: egyszerű hadiraktárak ezek, ahová beszállítanak meg elszállítanak. Ennek pedig a praktikus formája a hangár vagy a barakk, bármilyen indokolatlan térfelesleg nélkül persze, hiszen sajátszerűségükből adódóan csak ilyenek lehetnek. Az nem vitás, hogy a bevásárlóközpontok korát éljük, ezeknek a létesítményeknek kulturális üzenete önérdek híján nincsen, legfeljebb a szórakoztatást vállalják, de ezt is csak akkor, ha némi járulékos hasznot hoz, másrészt a nekik (önként vagy egyéb módon) helyet biztosító városra nézve érvényesülő károsító hatásuk pedig már bizonyított. 

Ugyanakkor a különböző bevásárlóközpontok, szuper- és hipermarketek, plázák és az ilyen olyan centerek kereskedelmi és üzleti működtethetősége jelenleg azt bizonyítja, hogy a megcélzott közönség bizony meghatározó rétege igényli őket. A bevásárlóközpontokhoz vezető főútvonalak szinte áthatolhatatlanul folyamatos kocsisorokká válnak, eközben a város tényleges közterületei kiürülnek, leromlanak, a közbiztonság is egyre rosszabb, hiszen az utcák szerepe már csak az eljutásra, a puszta fizikai megközelítésre redukálódik.

Ezek a szigetszerű nagylétesítmények belül utánozni próbálják a hagyományos közterületeket, viszont elszigeteltségük okán nem alkotnak összefüggő térbeli rendszert, vagyis az igazi városnak pusztán virtuális helyettesítői, színpadias (teátrális) kellékekkel is kiegészített mesterséges pótlékai. A tradicionális városi állapotot a hagyományos városkép válsága követi, ahol az utcákat már nem a takaros épületek térfalai, elegáns portálok, hanem forgalomirányító készülékek, és különböző kisebb-nagyobb reklámtáblák erdeje övezi. Korunkban a nagyon nagy, illetve a legnagyobb épület a trendi, ezek virtualitása pótolja a várost, amire mint olyanra már nincs is szükség - sugallják.

Mindez persze ideális táptalaj a globalizáció negatív tendenciáinak az érvényesüléséhez, a terrorista lelkületű cégek a médiából informálódó, gyakorta félretájékoztatott tömegek naivitására és félműveltségére építenek. Ezidáig sikerrel. Ugyanakkor az ebből származó, talán nem mindenkor tisztességes, de jellemzően busás anyagi haszon csak szűk csoportok zsebét tölti meg. Pedig a globalizáció úgymond pozitív hatásai bizony olyan jelentős erőt képviselnek, amit ha sikerülne a fejlődés szolgálatába állítani, akkor azután már jó ügy javára, a közösség érdekében munkálhatna.

Mivel hosszabb távon általában célravezetőbbnek mutatkozik a virtualitást, a hazugságokat, a népámítást kiküszöbölni, és elszántan, bátran (heroikusan) szembenézni a valósággal, ha másért nem, hát azért, mert a tények, a minket körülvevő létező jelenségek már bizonyos szintű megismerésétől is, illetve az efféle őszinteségtől megkönnyebbülhet az ember.

Az nem véletlen volt csupán, hogy fentebb hadiraktárnak tituláltam a bevásárlóközpontokat. Mert úgy tűnik, hogy az emberiség buzgón munkálkodik rajta, hogy fölszámolja önmaga létfeltételeit. Mindez egyebek mellett annak a hozzávetőlegesen kettőszáz éves folyamatnak az ártó következménye, amelyben az emberiség áttért a hadtápgazdálkodásra, valamilyen (akár virtuális) háborúra történő fölkészülésre.

Nos, ha már eddig eljutottunk, akkor tisztelettel javaslom, hogy valamelyest nézzünk ennek a dolognak a virtuális állarca mögé, ahol talán egy pillanatra föllelhető, megpillantható lehet a valóság, azaz: hogy az egész világon elterjedt a hadi társadalom kényszere, az állandó hadi készülődés, a versengés őrülete.

A 19. század második felében indult meg az igazán elképesztő logisztikai fejlődés, az ipari forradalom műszaki csodái, a vasút, a hajózás aztán hamarosan el is nyerték a valós magyarázatukat, mégpedig az első világháborúban, sokminden és sokmindenki elsősorban arra készült. Többen képessé is váltak arra, hogy gyorsan és tömegével vigyenek katonákat és hadi eszközöket a tűzvonalba. Meg is tették, aztán a hadseregek hosszasan ott toporogtak a lövészárkokban, mert igazából nem bírtak egymással.

A régmúltban a katonai gazdaság és a katonai kaszt elvált a társadalom egészétől, hiszen a katonák békeidőben lovagoltak, célba lőttek és udvaroltak az úrihölgyeknek. Az első világháborús patthelyzet azonban nem volt eldönthető a teljes (polgári) társadalmak katonai jellegűvé tétele (militarizálása) nélkül.

Itt megemlítendő, hogy nemcsak Lenin jött rá a hadikommunizmus előnyeire, hanem a németek, a franciák és persze Wilsonék is Amerikában. Az egész országot a hadiipar, a hadtápgazdálkodás szolgálatába állították. Ezidőtájt kezdtek az addig főként háziasszony nők különböző munkahelyeken dolgozni, majd létrehozták a bölcsődéket, hogy tudják napközben hová tenni a gyerekeket, és azért, hogy valami (látszólagos) neve is legyen a gyereknek, hát elkezdték mindezt modernizációnak meg emancipációnak nevezni.

A 20. század nagyvárosai is logisztikai városok, hiszen a korábban zömmel vidéken élő, illetve gazdálkodó népességnek a nagy részét valamiképp be kellett telepíteni a nagyvárosokba, hiszen a hadiiparnak termelő, de ugyanakkor persze fogyasztó tömegre is szüksége volt. A fogyasztáshoz pedig kereskedelmi központok is kellenek ugyebár, azokat viszont meg is kell építeni. A haditársadalmat úgy lehet a leghatékonyabban működtetni és csúcsra járatni, ha az egész cívil társadalmat is felhasználják (kihasználják) mint termelési potenciált, majd az így mesterségesen fölpörgetett gazdaság irdatlan mennyiségű termékeit megvásároltatják, elfogyasztatják ugyenezzel a népességgel.

Az iménti sorok némileg körvonalazták, hogy mi is az úgynevezett fogyasztói társadalom, amelynek az irracionalitása a logisztikai gazdaság irracionalitásában fogant. Mert egyéb módon igen nehézkesen magyarázható meg, hogy vajon miért fogyasztunk többször annyit, mint amennyire a valóságban szükségünk van. A hadtáp-béresekkel előállított termékeket megvásároltatják, föletetik a fogyasztó-napszámosokkal.

Egykor a Szovjetunió fölépített egy katonai társadalmat, ám ők ennek a párját, a civil társadalmat éheztették, megalázták, valamint rendszerint politikailag próbálták mozgósítani, de aztán kiderült, hogy ez úgy nem működöt. Az amerikai hadikommunizmus viszont működőképes, ők rájöttek, hogy a fogyasztással kell mozgósítani. A cél az, hogy egy adott régió gazdasága mindenkor csúcsra legyen járatva, mert így bármikor nyerő lehet egy valószínűsíthető háborúban, ezért aztán létfontosságú Amerikának mindig háborúznia. A háború kiszolgálása, vagyis az amerikai rendszer exportja szükségszerű, mindez ma már az egész glóbuszra kiterjed - ezt szokás napjainkban globalizációnak nevezni.

A hadigazdaság egyik legfontosabb, valamint leginkább ésszerűtlen (irracionális) szegmense a pénzpiac, amely mára ezügyben célját vesztette, és egy spekulatív, pusztító erővé vált. A pénzpiac hatalmas pénzfeleslegeket termel, ezek felosztása (allokációja) hozza létre a Kínában Indiában, Oroszországban látható elképesztő folyamatokat, amelyek egyébként egész új dimenzióba helyezik a tanult szakmámat, az építészetet is.

Az építész szakmát, illetve az építész szakemberek egy részét, korunkban ez az irracionális pénzpiac fölhasználja (kihasználja) mint logisztikai kiszolgálóját. Hihetetlen mennyiségű épületet hoztak létre a világban. Ha csak a stagnáló gazdaságú Magyarországon nézünk szét, mondjuk a 2008-ban kirobbant válságig, akkor hazánkban is föltűnő, hogy mit épített az elmúlt kettő évtized úgymond kapitalizmusa: lakóparkokban, ipari parkokban, no és persze bevásárlóközpontokban.

A fentieket is figyelembevéve, már nem is tűnik túlzásnak, ha azt mondjuk, hogy ami ma körülvesz bennünket, az egyfajta áldemokrácia vagy, ha úgy tetszik, akkor a többséggel szemben egy szűkebb kör érdekét szolgáló (partikuláris) kvázi demokrácia. Manapság egyébként is többen és sokszor említik példaként a görög demokráciát, ám az egyáltalán nem volt demokrácia például a rabszolgáknak.

A napjaink gazdasága eldobható áruk sokaságát termeli egy eldobhatónak gondolt társadalomnak. Ha építész szemszögből nézem, akkor azt is mondhatnók, hogy igen, ebben a világban eldobható épületeket is emelnek. A globalizáció egyik tisztességtelen célja, hogy igen költségesen előállítható és csak nagy pénzügyi ráfordítással fönntartható épületeket termeljen, amelyeket a bennük fölhasznált anyagok miatt elbontani is csak irdatlan nagy költséggel lehetne. Azután pedig ott maradna a bontásból származó acél, alumínium, üveg, beton stb. hegyekben.

Amennyiben valamelyest kitekintünk a nagyvilágba, például a közelmúltban Dubaiban történtekre, akkor láthatóvá válhat az az abszurdum, hogy az Egyesült Arab Emirátusokban élő emberek lélekszámához képest a dubai épületkomplexumokba a világ üveg- és acéltermelésének körülbelül az egyharmadát építik be. Minden fénylik, minden csillog-villog, kemény és élettelen. A létesítmények fűtésére, hűtésére a világ energiatermelésének számottevő részét kell fölhasználni. Ugyanakkor a Pakisztánból, Nepálból érkező építőmunkások (bérrabszolgák), minimálisra leszorított havi fizetésért (alamizsnáért) építik meg a mai világ fáraóinak modern piramisait.

Nos, az imént fent írt sorok jelentését valószínűleg sok mindennek lehet nevezni, de az úgynevezett demokrácia és a kortárs építészet harmonikus kapcsolatának biztosan nem.

Magyarországon a rendszerváltást követően, de ez ide talán túl szép, a lényeget csak körülíró (eufemisztikus) kifejezés, ezért fogalmazzunk most pontosabban, a kommunista diktatúra összeomlása után beköszöntött hazánkban a pénz egyeduralma.

Az önkényuralomra tört pénz aztán igen hamar együtt kezdett járni, a gátlások nélküli szabad piac (szabad verseny) manipulatív terrorjával, kisvártatva pedig, mintegy kiegészítésként megérkezett, de inkább becsapódott közéjük az információs robbanás ellenőrizhetetlen mértékű detonációjával a média és az ő mindenhatónak gondolt uralma, amely ma már a fogyasztói társadalom szinte minden pillanatát igyekezne manipulálni.

Egyébiránt az élet szinte már követhetetlen módon történő fölgyorsulása is igen kedvező táptalaj a médiának arra, hogy a pénz (az üzleti, a gazdasági, a politikai stb. érdek) elvárásainak megfelelően formálhassa az információs társadalmat. Ezt elősegíti az a tény is, hogy az emberek egy része általában azt látja, amit láttatni akarnak velük, mert némelyek bizony nem a szemükkel látnak, hanem az akaratukkal, ezért azt látják szépnek, jónak, igazán nekik valónak, amit a médiából érkező sugalmazások (inspirációk) szerint, annak kell, hogy lássanak.

A média, főként a televízió nem csupán közvetítője, de bizony valahol meghatározó alakítója is a kultúrának. A tévécsatornák üzleti sikerességét hosszabb távon elsősorban a nézettség biztosíthatja, ezért aztán a tömegigény kiszolgálása a legfőbb szempont náluk. Ezt kihasználva a különböző médiacégek kimunkálták a tömegízlés fortélyos (fifikás), ugyanakkor a mindennapi gyakorlat során már ellentmondást nem tűrő (deklaratív) manipulálásának a technikáját.

Mindaz, amit összefoglaló néven globalizációnak nevezünk, együtt jár a lassanként szinte mindent átható bűnözéssel, a korrupcióval, az elszegényedéssel, az egzisztenciális szorongással, az értékek elvesztésével, valamint a média rafinált szemfényvesztésével, mindez már odáig jutott, hogy a létünk (a puszta lét az még nem nevezhető életnek) egyre nagyobb hányada már csak virtuális lét, hiszen a valódi létezés, az élet utáni vágyat fokozatosan kiölik az emberekből.

Ennek is a következményeként napjainkra már bizony elkülönült egymástól az úgynevezett minőségi vagy elitkultúra és a tömegkultúra, és ez az utóbbi már folyamatosan árasztja el az országunkat, valamint az egész világot egyaránt. A látvány napjainkra már fokozatosan (eszkalálódva) átvette az olvasmány helyét, egyúttal pedig már-már szinte általános normává tette egy széles közönség, az úgynevezett tévén fölnőtt nemzedék vizuális iskolázatlanságát. A tömegkultúra valójában a kiműveletlenség vagy félműveltség kultúrájának a szinonimája lett.

Az imént körülírni próbált témával bizony föltűnő azonosságot mutat az, hogy az államszocializmus idején, az úgynevezett átkosban (több minden más egyéb mellett) a vizuális analfabétizmusra nevelésen is ugyancsak buzgón munkálkodtak az elvtársak. Vagyis céltudatosan szétzilálták a tradicionális éltető közösségeket, a történeti hagyományokat, mert akkortájt inkább a környezeti igénytelenség dívott.

Jelen korunk nyavalyás helyzetét, amely a globalizáció árnyékában és a pénzvilág kapzsiságának erőterében leledzik, bizony valahol egyfajta új török átoknak is tekinthetjük. De ahogy nem tagadhatjuk meg a történelmi múltunk hagyományait, úgy tisztán kell látnunk a jelen korunk riasztó kultúrális megnyilvánulásait, ugyanakkor azért a lenyűgöző fejlődési, fejlesztési, újítási (innovációs) tendenciáit is egyaránt.

Idevónatkozóan azért az bizony még tudnivaló, hogy Európában nekünk kell magunkról gondoskodni, ezért aztán mindenkor saját magunknak kell kimódolni, hogy miképp tegyük meg mindazt, amit bizony mások nem fognak elvégezni helyettünk.

A modernnek csúfolt civilizációnk óriási nagyságú és intenzitású technikai-műszaki arzenált hozott létre, amit működtet is folyamatosan, döbbenetes mennyiségű és nagy sűrűségű energia fölhasználásával. A kényelmünket biztosító műszaki fejlesztések, ha úgy tetszik, akkor technikai arzenál, ma még jellemzően a (meg nem újuló) fosszilis, valamint a hasadóanyag energiahordozókból előállított energiával működtethető a kívánt hatással, de ezek egyre nehezebben és mindinkább drágábban férhetők hozzá.

Mivel a témához kapcsolódik, ezért bátorkodom most közbevetni néhány gondolat erejéig egy másik (építész témában készült) jegyzetem néhány sorát: (...) a fosszilis energia fogyóban, az árak pedig emelkednek. A közeli cél az, hogy a természetes energia felhasználása 20 százalék legyen. Ugyanakkor napjainkban még az épületeink többsége energiafaló, tehát ahol lehet ott az étvégyukat különböző szakmai beavatkozásokkal csökkenteni szükséges. A másik lehetőség az, amit többen mondanak, hogy az atomenergia pótolhatja a fosszilis energiát.

Azonban Teller Ede előadásai szerint biztonságos atomerőművet a földfelszín alatt 300 méterre kellene építeni, ugyanis egy terrorista vállról indítható rakétával akár újabb Csernobil-t idézhetne elő. Egyébként az előrejelzés szerint néhány évtizeden belül megoldhatják a magfúziót, ami közvetlen erőforrás. Ezzel kapcsolatban mostanság fontos mérföldkőhöz érkeztek a kutatásokban, mert a keletkező energia meghaladta az elfogyasztott mennyiséget.

Javaslom, hogy a téma lényeges volta miatt röviden tekintsük át a lényeget: roppant fontos mérföldkövet léptek át egy amerikai kutatólaboratórium tudósai az önfenntartó magfúzió eléréséhez vezető úton. A kaliforniai nemzeti laboratórium irányított termonukleáris fúziót "begyújtó" szerkezetében (2013) szeptember végén elvégzett kísérlet során először sikerült elérni, hogy a fúzió folyamán kiszabadult energia meghaladta az egyesülő atommagok által elfogyasztott energia mennyiségét.

A lényeget tekintve itt arról van szó: hogy a magfúzióban két kisebb atommag egyesül egy nagyobbá. Ha a reakcióban részt vevő elemek könnyebbek a vasnál, akkor a folyamat óriási energiafelszabadulással jár, ellenkező esetben energiát kell befektetni. A Nap is (akárcsak a csillagok) fúzió segítségével "működik": hidrogénatomjai egyesülnek, aminek eredményeként héliumatommagok és hatalmas energia keletkezik.

A tudosok már régóta kísérleteznek a fúziós folyamat hasznosításával, hiszen az korlátlan és olcsó energiaforráshoz juttatná az emberiséget. Ám mindeddig nem tudtak olyan életképes fúziós erőművet létrehozni (még kutatólaboratóriumi körülmények között sem), amely több energiát termelne, mint amennyit az atommagok egyesülése igényel. A fúziós rendszer gyökeresen eltérne a hagyományos atomerőművektől, amelyek a maghasadás elve alapján működnek.

Ezután a kapcsolódó kitérő után most tisztelettel folytatnám az megelőző gondolatmenetet. Az ipari forradalom fejlesztési doktrinája zsákutcába futott, mert a földi életterünk véges, és a fejlesztéshez nélkülözhetetlen erőforrások bizony kimeríthetők. Ökoszisztémánk egyetlen külső utánpótlása a Napból érkező hősugárzás. Egy részét a földi rendszerünk átalakítva hasznosítja, hogy végül hulladékot csináljon belőle. A hulladék az ipari forradalmat megelőzően, illetve az emberiség lélekszámának megsokszorozódása előtt olyan végtermékké bomlott le, ami biztosította az életfeltételek újratermelését.

Az új korszak ezt a kiegyensúlyozott állapotot akkor kezdte megingatni, amikor egyre mohóbban nyúlt a nyersanyagok után, amelyek nem újulnak meg, és egyre több olyan hulladékot kezdett okádni, ami vagy nem bomlik le, vagy a természeti környezetre ártalmas anyaggá változik. Ezzel párhuzamosan megindult a települések káros (kóros) növekedése a biológiailag aktív területek kárára. Mindezek mellett pedig olyan eszközök és technológiák arzenálja került létrehozásra, amelyek fölgyorsították a természeti erőforrások gyorsabb kiaknázását, eközben pedig maguk is erőforrás fölhasználók és hulladéktermelők is egyben.

Az erőforrás-hasznosítás minden másnál fontosabb volt, de mivel rendkívül alacsony hatékonysággal dolgozott, így mértéktelenül pazarló volt, ugyanakkor temérdek hulladékot termelt. Persze ezt a hulladékot minden lekiismereti kétely (skrupulus) nélkül hátrahagyta. Ez a rendszer mégis sokáig virulni látszott, hiszen a nyersanyag és a munkaerő is áron alul elérhető volt. Napjainkra viszont a Föld megtelt és túlterhelt. Ezért aztán a különböző válságjelenségek egymást gerjesztő globális rendszerben egyesültek, mostanra már alighanem társadalmilag robbanásveszélyes állapotot előidézve.   

A megújuló energiák (szoláris, geotermális, víz, szél stb.) kis sűrűségűek, a hozzáférésük nem egyenletes, megoldandók: a begyűjtés, a sűrítés, a tárolás és az elosztás problémái. Erre nézvést persze a megoldásoknak a széles skálája áll rendelkezésre, azonban a megújuló energiákat hasznosító berendezések előállítása, sokszor részben még a működtetése is ma még fosszilis energiát igényel.

A lényeget tekintve tehát arról van szó, hogy idővel kénytelenek leszünk belátni, hogy a megszokott kényelmi szintünk biztosításához szükséges fosszilis energiamennyiség nem váltható ki azonnal és teljes egészében a megújulókkal, ugyanakkor az igények csökkentésére tapintatosan (szordinósan) figyelmeztető hangok ma még jellemzően süket fülekre találnak.

A napjainkban tapasztalható válságjelenségeket és azok kiváltó okait (a józan ész alapján) elemezve megállapítható, hogy tulajdonképpen csupán egy válságról beszélhetünk, mégpedig a jelenlegi civilizációs modellünk válságáról, a többi pedig (gazdasági, pénzügyi, szociális stb. válságjelenség) járulékos következmény.

A válságérzetet a fosszilis energiahordozók, illetve a nyersanyagtartalékok apadása, kimerülése, a fosszíliák elégetéséből származó (a többi között) a szén-dioxid okozta üvegházhatásnak (is) tulajdonítható éghajlatváltozás, magyarán a Földi bioszféra pusztulása keltette félelem is okozza és fokozza, mindez pedig nagymértékben hatással van a válságérzetünk állandósulására.

A történelem során a termelési módszerek fejlődése jellemzően tapasztalati alapon folyt, rendszerint alá volt rendelve a közösség érdekeinek és a mindenkori uralkodó szellemiségnek. Ilyenformán pedig az élő (biológiai) természet számára csak helyileg (lokálisan) jelentett (kvázi arányosan) eloszló terhelést. Aztán az ipari forradalom idején már ugrásszerűen megnőtt az emberi beavatkozások mértéke és a hatósugara is egyaránt.

A jelenlegi civilizációs modellünk pedig a fosszilis energiákra (szén, kőölaj, földgáz), a műszaki fejlesztésre, a technikára, a technológiára, a szűk csoportok gazdasági érdekeire, az egyéni anyagi haszonra, az önzésre épül. Mindezt pedig a látszólagos előrehaladás, a rövid távú pénzügyi haszon, az anyagi fejlődés eszméi inspirálják. Ugyanakkor viszont az imént fölsoroltak megvalósítására létrehozott óriási műszaki-technikai arzenál hosszú távon már fönntarthatatlannak bizonyul.

A többi között ennek a fönntarthatatlanságnak az okán is, illetve egyáltalán az élet folytathatósága végett, az már a bizonyoshoz igen közeli vélelem, hogy hamarosan szükségesnek mutatkozik helyreállítani az élő (biológiai) természet, a társadalom és a gazdaság együttműködését.

A politikai törésvonalak világszerte a produktivitás és az antiproduktivitás hívei között húzódnak, ami vagy egy fokozatosan kiterjedő (eszkalálódó) átmenetet jelenthet egy régi/új civil társadalomba, vagy egy sajnálatos társadalmi robbanáshoz (detonációhoz) vezethet.

A produktivitás társadalma a hatalmát a gazdaság önjáróvá tételének és a tudomány segítségével kétrehozott óriási technikai, technológiai arzenálnak köszönheti, mindezek profitorientált működtetése azonban csak nagy sűrűségű fosszilis (meg nem újuló) energiákkal lehetséges. Ezért aztán számára létfontosságú a fosszilis energiák gazdaságos hozzáférésének a lehetősége. Igen ám, de száz éve még egy hordó olaj kellett 100 hordó felszínre hozatalához, ma ugyanez kb. 6 hordó kitermeléséhez elegendő.

Az eszére büszke városi polgárság vezette úgynevezett civil társadalom előbb mesterséges, majd virtuális világot hozott létre, mindeközben pedig az élő (biológiai) természetet egyszerű nyersanyag-forrásnak, valamint hulladék-lerakóhelynek tekintette, és napjainkra szinte az egész világon, rövid 150 - 200 év alatt kvázi tönkretette a földet, ez bizony az emberiség történetében páratlan "teljesítmény".

Az imént részletezett és érthető okokból fenntarthatatlan életmódot (a média hathatós és önérdekelt közreműködésével) szolgálják ki a megélhetési / pénzsóvár építészek által is elterjesztett, így persze a megrendelők által is szakmainak hitt építészeti áramlatok, úgymint az energiadizájn vagy klímadizájn, amelyek az energia és anyagáramok kérdést tartják meghatározónak. Kihasználják a környezeti erőforrásokat, de a műszaki, technikai, technológiai eszközök használata, alkalmazása, beépítése során nem vagy csak igen korlátozott mértékben vannak tekintettel az építésökológia, az építésbiológia, és a humánökológia követelményeire.

A valóságban ez praktikusan annyit tesz, hogy zöld ruhába öltöztetik az épületet, ilyeténképpen (mesterkélten, virtuálisan) próbálva elfedni a valóságot, természetesen emögött is ugyanolyan technikai, technológiai és (pénzsóvár) üzleti gondolkodás bújik meg, ami szisztematikusan tönkreteszi élőhelyeinket és az egész világon igyekszik szétrombolni a tradicionális társadalmakat.

A médiából áradó blikkfangos reklámszövegek áradatának virtualitása mögötti valóság az, hogy Augeiasz istállóját találjuk. Mégpedig: a vadkelet gátlástalanságával, a megbízók a törvény maszkja mögé bújtatott etikátlanságával, a pénz pofátlan mindenhatóságával, hol füldugós, hol meg kéz-kezet mos hivatal sumákolásával, a lepénzelt megélhetési építészekkel, no és persze (mert ők bizony jellemzően el nem maradhatnak) a falbontó dumájú építési vállalkozás-szédelgőkkel.

Ebben a zűrzavarban becsülettel helytállni szándékozó építészek védelmére, úgy kívánja a szakmai tisztesség is, hogy itt megemlítsem azt, miszerint egy építészeti megbízás elnyerésének hagyományos és már bevált módja az építészeti verseny volt egykoron, praktikusan tervpályázatnak nevezik, de napjainkban ez ritka, mint a fehér holló.

Amennyiben mégis meghirdetnének, közzétennének építészeti tervpályázatot (csupán a látszat kedvéért), az gyakran inkább csak amolyan névleges közbeszerzés (előre kiválasztott nyertessel), ami alól jellemzően mindenkor kilóg a lóláb, vagy az is gyakori, hogy a pályázat kiírójának nem tetsző eredményt egyszerűen semmibe veszik.

Mindeközben persze az építészek, az építész cégek ráfordítása szüntelenül növekszik (működtetni kellene a vállalkozást, el kellene tartani a családot stb.), ugyanakkor az építész munkadíjat, az egyébként erre rá nem szoruló megbízók is cinikusan lenyomják, ekkor a "kis pénz - kis foci" törvénye szükségszerűen az építész szolgáltatások terén is érvényesül, ezt szokták megélhetési építészetnek is nevezni.

Visszatérve a megelőző gondolatmenethez, tehát egy valóban hosszú távon fönntartható, tehát környezettudatos, ökologikus, energiatudatos, emberbarát építészetet csak egy régi/új szemlélettel rendelkező kiművelt társadalom képes létrehozni. A lokális, autonóm, kooperatív kis közösségek, emberi léptékű épületekkel számolnak, a helyi nem mérgező anyagokat és olyan épületszerkezeteket javasolnak, amelyek az év legnagyobb részében képesek az épületgépészet szerepének (és minden vonzatának) a kiváltására is, a helyi, megújuló erőforrások felerősítésével és bekapcsolásával az épület működésébe. És végül de nem utolsó sorban, ne hagyjuk figyelmen kívül a köztes építési technikák (soft-tech), az emberi igények és erőforrások, az újrahasználat és a visszaforgatás fontos szerepét sem. 

A jelen korunk hihetetlen mértékű vagyoni és hatalmi központosulására (centralizációjára) a decentralizáció lehet a megfelelő válasz, azaz: a lokalitások újjáélesztése, az élő (biológiai) természettel való egyensúly visszaállítása, amely főként az emberi munkaerőre és nem pedig kizárólagosan a csúcstechnológiára épül.

A XVII. században a tudományos gondolkodás megjelenésével indult, idővel a fogyasztói társadalomba érkező, majd a politikai (neoliberális) önzésbe torkolló folyamat a korunkban már hanyatló (dekadens) pályán van. A fogyasztói (azaz: a tömeg) társadalom lett az, ami teljesen átírta a darabot, majd hozzá még új szereposztást, valamint új színpadot is rendelt.

A pénznek nincs szaga, de a kultúrára és a tudásra is csak akkor van szüksége, ha abból újabb pénzt lehet kisajtolni. Ha ez az adott helyzet szerint nem megy, akkor viszont addig kell ügyeskedni, amíg végül sikerül. A tudást, a szakértelmet az efféle hatalmi piramisok alapozásánál még igénybe veszik a hatalmasságok, igy az ezzel rendelkezők még valamiféle munkát kaphatnak, ám a gúla magasabb szintjeire, a hatlom felé vezető feljáró már sokkal inkább a gátlástalanságról, az önzésről és az elvtelen köpönyegforgatásról szól, nem pedig a tudásról vagy a szakértelemről.  

Az élet akarata, az öntörvényű és szükségszerű rend, a józan ész már föllázadni látszik a korszerűnek csúfolt civilizáció eddigi céljai, a materiális (anyagi) érdekek, a merkantilizmus (haszonlesés), a kufár szemlélet, a progresszív optimizmus eszménye, a látszólagos haladás, a mesterséges töretlen fejlődés ellen.

A különböző erőforrások, energiaforrások gyakorta nem a felhasználó országok területén találhatók, a megszerzésükért pedig a háborúkat ma már sokszor nem katonai, hanem gazdasági "fegyverekkel" vívják, jellemzően különböző hitel- és pénzügyletekkel.

Hiszen a nagy szolgáltató rendszerek, az ivóvíz, az élelmiszerek fölötti kontroll megszerzése és megtartása, mindezek egy kézben történő összefogása kiemelt jelentőséggel bír. Jól érzékelhető, hogy a cél és az eszköz fölcserélődött, önjáróvá vált a mindenható (pantokrátor) pénztőke, így aztán a műszaki-technikai, technológiai eszközök fejlődése diktálja a célok különböző kitűzését.

A világ jelentős részét sújtó gazdasági, pénzügyi, társadalmi válságból egyfajta kivezető út lehet az óriási erőforrások, a pénz, a gazdasági és politikai (oligarcha) hatalmi koncentrációk visszabontása. A produktivizmus kevés nyertesével szemben az óriási mennyiségű, jellemzően szegény sorban élő, kevéssé iskolázott vesztesek számára az önellátásra berendezkedett, kisközösségi életforma hasznos munkát adhat, a gátlástalan szabad verseny helyett a józan ész által vezérelt együttműködés (kooperáció) emberbarátabb körülményeket teremthet, így egyrészről csökkenthető lehet a fölösleges népvándorlás, másrészről pedig talán elkerülhető lehet egy sajnálatos társadalmi robbanás.

A folyamatosan elnéptelenedő, kiüresedő magyar vidéki települések, falvak új életre keltésével (revitalizációval), újra benépesítésével élhetőbb, emberibb körülmények hozhatók létre. Mindennek az úgynevezett épített kereteinek a megvalósítása, a kiürülőben lévő községek elhanyagolt épített környezetének, a leromlott épületállományának a felújítása egy szép építészeti műszaki feladat, ugyanakkor ez a feladat egyben sok embernek értelmes és hasznos munkát is adhat, egyúttal pedig az élő (biológiai) természeti környezet javát is szolgálhatja.

Javaslom, hogy tekintsük át dióhéjban (in nuce), hogy miről is van szó itt voltaképp, illetve hogy mire utaltam az imént, amikor folyamatosan elnéptelenedő vidéki magyar települések új életre keltéséről írtam.

Magyarország (főként mezőgazdasági ország lévén) több különböző kedvező adottsággal is rendelkezik a földművelés, a mezőgazdálkodás vonatkozásában, de a föld szeretete, illetve a vele kapcsolatos szakszerű foglalkozás ismerete sajnos még bőven hagy kívánnivalót maga után. Pedig a magyar föld az egyik legdrágább kincsünk. Magyarország nagyszerű termőföldje egykor Európa éléskamrája volt.

Magyarország klimatikus viszonyai, a napsütéses órák száma és az a tény, hogy az évi középhőmérséklet meghaladja az erre a szélességi fokra egyébként jellemző értéket, mind egyedivé teszi példának okáért a magyar gyümölcsök illat- és ízvilágát. Nem véletlen tehát a Gyümölcstermő Pannónia megfogalmazás, hiszen a rómaiak idejében: a vadalma, a vadkörte, a vadcseresznye, a különböző szilvafajták, az áfonya, a ribiszke, a szamóca, a málna mellett már a som, a homoktövis és a borbolya is megtermett itt.

Napjainkban a fiatalabb generáció körében még csak keveseket érdekel a mezőgazdálkodás, a földművelés, a kert, és csak igen kevesen értenek a föld szakszerű megműveléséhez. Egy nem szakirányú iskolában nem képezik a tanterv anyagát a mezőgazdálkodási ismeretek (sajnos még alapszinten sem, legalább tájékoztató vagy figyelemfelkeltő jelleggel, illetve még melléhelyezetten sem, kvázi egy kis bepillantást engedve a témába), pedig bizony ajánlatos volna, pesze megfelelő helyen és időben, az iskolai tantervben is némi helyet biztosítani a mezőgazdálkodási alapismereteknek, sőt (Uram bocsá') a szőlő- és borkultúrának is.

Egyébiránt a földművelés, a kertészkedés amellett, hogy egészséges, ha valaki ügyesen végzi, akkor még gazdaságos is a megtermelhető zöldség, gyümölcs és egyéb termések miatt, ezen saját termésű javaink egészségesek, és vegyszermentességükben (kvázi a bio minőségükben) is biztosak lehetünk az eredetük tényleges ismeretében.

Másrészről pedig a kertészkedési vagy akár a szőlőművelési munkálatok különböző fázisai az emberi izmokat is megmozgatja, eközben a megszokottól eltérő tevékenység okán egyúttal kikapcsolódásra, illetve más fajta gondolkodásra is készteti az embert. Ez a típusú mozgás kedvezőbb még az olyan sportoknál is, amelyeknél nem az egész ember, hanem csak néhány izom van kemény munkára fogva, esetenként akár túlerőltetve.

Egyébként pedig gazdasági (pénzügyi) szempontból sem ördögtől való dolog a házkörüli földterületből a díszkert és a füvesített, parkosított területrészen kívül, attól elkülönítve kialakítani egy haszonkerti részt is, ahol a család részére megtermelhetők a szükséges javak, persze csak annak, akinek van házkörüli földterülete, no és persze némi vonzódása (affinitása) az ezirányú tevékenységre.

Itt helyénvaló megemlíteni, hogy napjainkban már egyre inkább erősödni látszik az emberek részéről annak az igénye, hogy a külvilág kényszereitől való egyoldalú függésre, sőt a szinte teljes kiszolgáltatottságra épülő jelenlegi modell helyett inkább az élő (biológiai) természeti környezethez történő közvetlen kapcsolódással, úgymond a saját erőforrásokra való támaszkodás kerüljön előtérbe, illetve annak nagyságrendje egyre növekedjen, és idővel (a régi rendhez hasonlóan újra) ez váljon majd meghatározóvá.

Egyfajta régi/új rendként, a múltban gyökerező, régen már bevált hagyományok szerinti, természetes és arányos rendszer hosszabb távon fönntartható módon történő kialakításának az igénye már erőteljesen körvonalazódni látszik, sőt ebben a témában már több helyütt a tettek mezejére is léptek, sőt immáron akad olyan hely is, ahol ezirányban a kedvező hozadékok is mutatkoznak.

A lényeget tekintve a régi mezővárosok egyfajta korszerűsített formájáról van szó, amellyel praktikusan használható a kertvárosi-kisvárosi és a vidéki-falusi élet ötvözetének az előnye. Az így kialakuló kisebb nagyobb közösségek lassan majd önellátóvá, önfenntartóvá válhatnak, ilyen módon idővel talán lassan ismét helyreállhat a régi összhang az élő (biológiai) természeti környezettel.

Ehhez kapcsolódóan a jövőben talán újra kialakulhat egy köztes (régi/új) környezet, amely (a jelenlegi, hosszabb távon már föntarthatatlan rendszerrel ellentétben) talán idővel képes lehet az emberi hasznosítás, valamint az élő (biológiai) természeti környezet eltartó, valamint hulladék eltakarító képessége között egyfajta optimumközeli egyensúlyt kialakítani, illetve fönntartani.

Ennek az úgymond régi/új rendnek jelen korunkban hosszabb távon is fönntartható módon történő megvalósításának a létjogosultságát egyrészről igazolja a múltban már bizonyított életképessége, hogy nem kizárólag csak a fogyasztásra épül, hanem elsősorban az élő (biológiai) természeti környezet javaival a józan ész szerint történő gazdálkodásra.

Így egyebek mellett megvalósulhat általa, például: az a napjainkban már egyre erősödő természetes emberi igény is, amely legalább a részleges önellátás megteremtésére, végső soron pedig az önfenntartás saját erőből történő biztosítására irányul.

Például: a zöldségtermesztés, a gyümölcstermelés, a haszonállattartás során megtermelt javak saját hatáskörben (családi, rokoni, baráti, ismerősi körben) történő feldolgozása, felhasználása, sőt, ha felesleg adódna, akár annak a hasznosítása, értékesítése is.

Azt még itt helyénvaló megemlíteni, hogy az imént részletezett, úgymond régi/új rend előtérbe kerülése már némileg törvényszerű is volt, hiszen a jelenlegi, hosszabb távon már fönntarthatatlan modell egyre inkább kezd a valóság (a realitások) korlátaiba is ütközni.

Az embereknek az eddigitől eltérő, másfajta (régi/új) természetes igényei következtében a jelenlegi (hosszabb távon már fönntarthatatlan) hanyatlóban lévő modellen lassan már kezd fölülemelkedni, átlépni az élet kérlelhetetlen akarata, az öntörvényű és szükségszerű rend.

Mert bizony az élet akarata, sajátszerűségéből adódóan, az átalakuló társadalmi elvárásokkal (a józan ésszel) ellentétes, ráerőltetett vagy kierőltetett dolgokat (például: a valóságos helyett a virtuálisat vagy a természetes helyett a mesterségest) hosszú távon nem fogadja el, az életszerűtlen, a valóság (a realitások) korlátaiba ütköző dolgokat idővel mindig kidobja a kelléktárából - ez történik napjainkban is.

Magyarországon a kitűnő termőföldi adottságokra támaszkodva még inkább előtérbe kellene helyezni a szerves (organikus) családi gazdálkodást, az elnéptelenedő magyar vidéki települések, falvak, tanyák, zártkertek, a kiürülő nyaralóövezetek meglévő adottságainak a hasznosításával.

A fent körvonalazott megoldási lehetőségekben azért benne rejlik (inherens része) az a remény is, hogy az ősi magyar telekhasználat is föltámasztható, persze mindenkor az adott helyszínre alkalmazva (adaptálva), a praktikus szempontok figyelembevételével.

Ez gyakorlatilag annyit tesz, hogy az ősi magyar telekhasználat alapját a tradicionális udvarházas beépítés képezi. Ez pedig bizony éppen az ellenkezője volt a napjainkban (több helyütt) leginkább elterjedt szokásos gyakorlatnak, tehát annak, hogy a ház helyén van az udvar és az udvar helyén áll a ház. Ennek következtében aztán nem csoda, hogy fölaprózódik, rosszul használható a telek, ezen kívül pedig, a tulajdonos jellemzően átlát a szomszédba és a szomszéd meg hozzá, ilyenformán persze megszűnik, odavész a családias, meghitt (intim) hangulat is.

A telekingatlanon az épületnek a praktikus elhelyezésére vonatkozóan lényeges például: hogy az épületet lehetőleg úgy helyezzük el, hogy mindenkor maradjon összefüggő kertterület, vagyis az egyébként nem túl tágas telek esetében is a lehetőség szerinti legnagyobb terület maradhasson meg zöldnek.

Ez még kisebb telek esetében is praktikusan pihenőkertre (díszkertre), valamint gazdasági (haszon) kertre osztható. Nagyobb telek esetén, ahol a kert művelésének már (mező)gazdálkodási szerepe is lehet, ott már célratörően pihenőkert (díszkert), gyümölcsös és haszonkert, gazdasági udvar részekre osztható az adott földterület. Viszont kisebb méretű telkek esetében az eltérő rendeltetésű kertrészek erőltetett, értelmetlen (célszerűtlen, szakszerűtlen) keverése nem helyénvaló.

Következzék most néhány jószándékú szakmai intelem, amit építészként a történeti mezőváros, illetve a hagyományos falusias jellegű településen történő építkezéshez megfontolásra érdemes javaslatként ajánlhatóak az építtetők, építkezők figyelmébe:

Első körben ajánlott megismerkedni annak a településnek a sajátos történeti karakterével és hagyományos építészeti sajátosságaival, ahol építkezni szeretnének; majd mutassanak példát a szomszédoknak a hagyományok tiszteletéből úgy, hogy maguk is követik a jó példát, hiszen az építkezés valahol közügy is; mielőtt eldöntené, hogy egy meglévő régi épületet elbont, át kell gondolni, hogy nem lehet-e felhasználni; újítsa fel az elpusztult építészeti tagozatokat, mert az istenek a részletekben vannak; őrizze meg a hagyományos udvarházas jellegű beépítést, és ne szégyellje bevallani, hogy ez korszerűbb és használhatóbb, mint a mit ma a többség épít; oromfalas homlokzatra ne kívánjon garázst tenni, mert annak az udvarból kell nyílnia, mint régen az istállónak; tetőablakot lehetőleg csak az udvarra nyíló épületszárnyra építsen; ha a meglévő épületet műhellyel bővítené, az ne nyíljon az utcára; a falazott kerítést ne bontsa el, ha pedig hiányzik, pótolja, mert az növeli az udvar intimitását és kedvezően hat az utcaképre is; a tervezéssel és a kivitelezéssel csak megfelelő referenciákkal is rendelkező, jó építész építőmestert bízzon meg, a laikus egyszeri építtetőnek nem ajánlott ezügyben az olcsóbbnak tűnő mestert választania, mert igen könnyen ráfizethet!

A fentebb részletezett sorok között meghúzódó halovány reményt az a tény is igyekszik megerősíteni, hogy napjainkban már jogszabályi szinten is kezd megvalósulni, hogy az épület, az utca, a település mellett már a tájat is védeni illik. A tájon ez esetben azt a kultúrtájat értjük, ami a szakszerű emberi beavatkozás révén vált védendő értékhordozóvá, amint például megvalósult ez számos magyarországi szőlővidék esetében.

A kultúrtáj jogszabályi védelme praktikusan annyit tesz, hogy (jellemzően Nyugat-Európában) a jogszabály szerint illetékes hivatal - figyelem! - (nota bene!) akár még fizet is a kultúrtájon gazdálkodó földművesnek azért, hogy az esetleg (részlegesen) gazdaságtalan termelést is fönntartsák. Ugyanis a tradicionális földművelés, az aktív hagyományos mezőgazdálkodás a garancia arra nézvést, hogy a kultúrtáj hosszú távon fönnmaradhasson. Napjainkban a tájvédelem már a településvédelem szerves része.

Egyébiránt a magyarországi falvak, mezőváros jellegű települések általában jellegzetes szakaszokra bonthatók, ez alapján pedig körülírható az adott terület arculatának változásai. Ehhez nagy segítség Hamvas Béla - Öt géniusz című nagyszerű esszéje.

Ennek az elsőrangú műnek a lényege, hogy Magyarországon öt szellemiség (géniusz) állandó jelenléte figyelhető meg minden településen és minden tájon. Ez az öt géniusz pedig: a ködös Észak, a sztyeppékben és síkságokban gazdag Kelet, a mediterrán Dél, a polgárosodó Nyugat, valamint Erdély.

Az öt (szellemiség) géniusz Magyarországon szinte mindenütt megtalálható, persze a legkülönbözőbb arányokban. Vannak olyan helyek, ahol az egyik vagy a másik csak kevéssé fedezhető fel, de vannak olyan helyek is, ahol bizony mind az öt jelen van.

Az imént hivatkozott művében Hamvas Béla a következőket mondja a sajátosan magyar géniuszról:

"Van-e egyáltalán saját szellemisége a Kárpát-medencének? El kell fogadnunk, hogy ez a sajátosság éppen a háborgó, vitázó géniuszok áthatásában és egyidejű jelenlétében rejlik? A magyar géniusz integráló erő, olvasztótégely, amibe a sváb, a horvát, a sokác, a rác, a kun, a szlovák, a szerb, a magyar és a román vállal sorsközösséget egymással egy olyan földrajzi és történelmi helyen, amely összefogja ezeket anélkül, hogy eredeti géniuszaikat eltüntette volna."

A magyarság nem etnikai, hanem sokkal inkább kulturális jelenség, és egyidejűleg hivatás és kötelezettség. A mi feladatunk pedig főként az, hogy ezt a hivatást tudatosítsuk és gyakoroljuk. Aki pedig nem tiszteli a hely szellemét, annak számára a fent emlitett magyar géniuszok pusztító sátánokká válnak, ilyen démonok például: a gyökértelenség, a diktatúra.

Ezért nem csupán helytelen dolog, hanem bűn is a hely géniuszainak válogatás nélküli irtása egy olyan primitív és arctalan, virtuális civilizáltság jegyében, amely csak az emberek biologiai létét tartja fenn (a puszta lét még nem élet), de a lelkét és a kultúráját elpusztítja.

Tehát, ahogy fentebb már olvashattuk, Hamvas Béla szerint a Kárpát-medence öt, egymástól jól megkülönböztethető, saját arculattal rendelkező genius locival, vagyis: szellemiséggel jellemezhető. Ez az öt szellemiség pedig: észak, kelet, dél, nyugat, valamint Erdély - amelyek géniusza csaknem mindenütt jelen van, de különböző arányú, helyről-helyre változó összetételekben, és a tájban éppúgy megnyilvánul, mint a településben, illetve az emberek mentalitásában.

Bátorkodom javasolni, hogy ennek rövid kifejtésére a legilletékesebbet idézzük most, magát Hamvas Bélát:

"Dél - oldottság, derű, nyugalom, félálom, egyensúly, csökkent aktivitás, aranykor-ösztön (a történet küzdelmeiben nem részt venni), ritmikus életigény, idealitás, közvetlen életélvezet;

Nyugat - civilizáltság, fejlődéseszme, hétköznapi munkaétosz, szociális tagozottság, intenzív művelés, ráció, állandó tanulás, tevékenység, praktikum, lojalitás;

Észak - provinciális életrend, természetközelség, önálló kultúra nélkül, félműveltség, laza szociális kapcsolatok, melankólia, gyakorlatiatlanság, szekták, irrealitás;

Kelet - a nomádság és az állandó letelepedés között, szabadság-sóvárgás, letargia és kitörő indulat, tiltakozás minden ellen, ami nem ő, hiúság, kevélység, zaklatottság, irreligiozitás, bomlott szocialitás (egyéniség-fragmentumok), a tanulás és az alkalmazkodás nehézsége, uralmi ösztön, lázongás, ellenkezés, ideiglenesség;

Erdély - szakadékosság, mély ellentétek és azok áthidalhatatlansága, humor (groteszk), sokrétűség, kettősség, megalkuvás, bonyodalmak, okos gyakorlatiasság, magas életigény, ízlés, rafinéria;


Miután Hamvas Béla körülírta az öt géniuszt, arról elmélkedik, hogy a déli, a nyugati, az északi, az alföldi, valamint az erdélyi szellemiség (géniusz) alkotják a magyar ember objektív pszichéjének őskép (archetipikus) szerkezetét. Gyakorlatilag ennek az öt alakzatnak a szövevénye teszi a magyar embert magyarrá.

Javaslom idézzük most ismét Hamvas Bélát:

"Magyarnak lenni annyit jelent, mint az öt géniusz világában egyensúlyt termteni. (... magyar földön az egymáshoz tartozó öt elem, amely az egységet itt egyedül megteremti és megteremtheti, évszázadok folyamán nem vált egységessé. (...) A géniuszok, amelyek egymáshoz tartoztak és tartoznak, egymástól független életet élnek, egymást nem felismerve, egymással szemben ellenségesen, mindig egymástól elválasztva és külön. (...) Az erők, ha hatásuk nem lehet pozitív, negatívvá lesznek, és nem egységet teremtenek, hanem felbomlást. A géniusz másik oldala, hogy démon. A magyar nép életének irányítója történetének legnagyobb részében, kifelé is, de főképpen befelé démoni gyűlölködés volt. (...) Mert az itt élő ember legelső ösztönszerű mozdulata a magyarral szemben az elutasítás és a nagatívum és a nem. (...) Az egységnek ez a hiánya akadályozta meg a népet nemcsak abban, hogy történeti céljait elérje, hanem abban is, hogy önmagában ... elviselhető életet éljen." 

Fentebb már említésre került a korszellem és a hely szelleme (genius loci), ezért azt javaslom, most tekintsünk bele, hogy Hamvas Béla miként foglalta össze a hely és a tér közötti viszony lényegét:

"A helyet nem szabad összetéveszteni a térrel. A tér és a hely között az a különbség, hogy a térnek száma, a helynek arca van. A tér, hacsak nem kivételes, minden esetben pontos vonalakkal lehatárolható, területe négyzetmilliméterre kiszámítható és alakja körzővel és vonalzóval megrajzolható. A tér mindig geometriai ábra. A hely mindig festmény és rajz, és nincs belőlet több, mint az az egy. A térnek képlete, a helynek géniusza van."


A lényeget tekintve, ha építészeti szemszögből vizsgálódunk, akkor elmondható, hogy nem elsődlegesen egy nép jellegzetes sajátosságainak az összessége, vagy ha úgy tetszik, akkor valamely néphez való tartozás sajátosságai, jegyei (etnikum), hanem inkább a hely határozza meg az építészetet. A hely, a történelem, és a térségben található anyagok. Példának okáért: az angol gótika is más, mint a francia vagy az olasz gótika.

Ebből aztán szükségképpen következik, hogy nem elsősorban vagy kifejezetten magyar építészet van, hanem Kárpát-medencei építészet. Ez mai is létezik, tessék szíves megtekinteni például: Pozsonyba, Fiumébe, Munkácson, Marosvásárhelyen, és meglátható, megérezhető, hogy ez egy összefüggő, nagy térség építészete. A szecesszióról is meg lehet állapítani, hogy az a Kárpát-medencében készült-e, vagy másutt. Egyébként pedig a Kárpát-medencei építészetet a szlovákok, a románok is magukénak tartják.

Az építészet magyarsága nem alkalmazott díszítmény, hanem sokkal inkább a lényegének sajátos mássága. (A magyar gulyás sem a bármelyik európai országban ismert úgymond parasztleves.) Ezért is beszélhetünk magyar gótikus, magyar historikus, sőt még magyar Bauhaus építészetről is. Ezek a változatok (mutációk) talán némelyeknek kevésbé látványosak, de lényeget tekinve bizonyos, hogy mégsem értéktelenebbek annál, mint ami egyébként az eredeti forrásvidéken virágzott.   


Régen a településeink, a falvak, a mezővárosok a templom és a kocsma köré épültek ki. 

Napjainkban is, ezen régi, jól bevált hagyományok figyelembevételével a települések olyan tradicionális szerepkörét is szükségeltetne erősíteni, mint például: a kulturális, egyházi, társadalmi élet sokszínűsége, illetőleg általában a személyes emberi találkozások lehetőségének az elősegítését. Mindezeknek az úgynevezett épített keretét a hagyományos településrészek, a történeti városrészek utcái, terei, templomai, valamint éttermei, kávézói, sörözői, kocsmái stb. adták a múltban, és ez a jól bevált minta egy követendő példa lehetne a jövőre nézve is.

Az efféle polgári viselkedésmód (habitus), ha úgy tetszik, akkor humanista jellegű, az embert középpontba állító magatartás (attitűd) alapjai igen mélyen gyökereznek az ember lelkében, fellelhető az egyetemes kulturális örökségünkben. A települések, városok történeti, műemléki (historikus) épületei, kitüntetett pontjai, templomai, szent (szakrális) helyei az emberi emlékezet legmélyebb tapasztalatait őrzik.

A középkori ember elképzelésében az ideális város, a mennyei Jeruzsálem egy centrális jellegű kozmológiai modell, égi kristály, egyidejűleg beavatás, affféle tibeti mandala is volt, ami annál fontosabbnak tűnhet, minél kevésbé hasonlított a földi város égi előképére.

Aztán bármennyire is távol került a reneszánsz életérzése a középkorétól, ideális városaiban szinte ugyanezt az égi kiristályt szerkeszti újra, megépített utcáiban, tereiben és együtteseiben pedig egy humanizált égi geometriát valósít meg.

Az abszolutista monarchiák végtelenbe vesző barokk sugárutaiban és szimmetrikus kompozícióiban, valamint a diktatúrák látszólagos vagy hamis (pszeudo) monumentalitásában már egy egészen másfajta, de nem kevésbé ördögi paródia vásári előadásának lehetünk tanúi. Ez a látszólagos bohózat (paródia) elsősorban istenkáromlás (blaszfémia), mert azt harsogja, hogy a világ közepe bizony én vagyok, az élet pedig én körülöttem forog, én mondom meg neked, hogy mi a jó, mert most én képviselem az égi Jeruzsálemet, mindez testet is öltött például: a Napkirály (XIV. Lajos francia király) Versailles-ában vagy Sztálin Moszkvájában.

Mindezek a történelmi díszletek eltörpülnek a 20. század minden eddiginél veszedelmesebb istenkárolásától, mert az úgynevezett jóléti társadalom már nem egy égi eszmének vagy annak földi megszemélyesítőjének, hanem saját emésztő-rendszerének állít emlékművet. Hiszen a napjaink virtuális városa egyre inkább az üzlet, a fogyasztás és az űrítés szentháromságának emelt bevásárlóközpontokban (hadiraktárakban) ölt testet.

Ebben a virtuális, ördögi szemfényvesztésben talán nem is vesszük észre, hogy miközben egyre többet fogyasztunk és űrítünk, szinte észrevétlenül eladjuk a lelkünket, hiszen lemondunk a szellemi értékek elsőbbségéről (primátusáról). Egy buddhista mondás szerint: amit eszünk, azzá leszünk.

De javaslom, hogy eme kapcsolódó kitérő után, most térjünk vissza az előző gondolatmenethez, miszerint anno a települések a templom és a kocsma köré épültek.

Ennek a fényében engedjék meg, hogy egy rövid építészettörténeti összefoglaló tartalmi kivonat (rezümé) erejéig, persze nem teljes alapossággal, hanem amúgy nagyjából (átabotában) beavassam Önöket, illetve tekintsük át együtt a szakrális épületek (templom, lelkigyakorlatos ház, kolostor, plébánia, közösségi ház stb.) tárgyában a vonatkozó tudnivalókat.

A történeti építészetünk legjelentősebb alkotásai minden korban a szakrális épületek voltak. A keresztény kultúra Európában és a többi földrészen is egyaránt a templomépítészet igen változatos gazdagságát teremtette meg, egy-egy stíluskorszakra a legjellemzőbb építészeti alkotás többnyire az "Isten háza".

Ezen a helyen építészként, ha úgy tetszik, akkor szakmámnál fogva (ex professo) nem mulaszthatom el a gótika megemlítését, amely stílus (valószínűleg nem véletlenül) általában hamar belopja magát az építészek szívébe, jellemzően már az építészettörténeti tanulmányaink idején, és van több kolléga (ugyancsak nem alaptalanul), akik az építészet egyik csúcsának tartják a gótikát.

Az valóban nem vitás, hogy a gótikában a formák és terek művészete a legelválaszthatatlanabb módon forr össze a szerkezetek szépségével. Az a perelhetetlen őszinteség, az erőjátékok legmagasabb rendű kisugárzása, talán valóban a hit csodája is, de egyben már a román kori építészet után, az élet, a fény, a szépség, az öröm glorifikálása is úgy él az ilyen stílusú szakrális épületekben, főként persze a templomokban, hogy ezt a csodát talán már sohasem tudja újból megismételni az ember és az ő építészete.

A fenti stíluskitérő után térjünk akkor vissza most általánosságban a szakrális építészethez: az adott kor és a földrajzi elhelyezkedés függvényében igen változatosak a szakrális épületek. Egyrészt stílusukban és megjelenésükben, másrészt elrendezésükben és térkapcsolatukban is különböznek. Ezért aztán még az építészetben tájékozott vagy járatos ember is bizony néha értetlenül áll eme sokféleség előtt.

Egy épület úgymond megértésének a kulcsa mindig az adott épület funkciójának a megértése. Például: egy lakóépületre a lakók száma, foglalkozása, vagy egy-egy szokása bizony éppen úgy rányomja a bélyegét, mint egy ipari épületre a benne végzett technológia.

A szakrális épületeknél ez a "technológia", tehát a meghatározó funkció az úgynevezett liturgia, illetve az adott épületben végzett szertartások összessége. A többi között ezek az imént említett lényeges követelmények vannak figyelembevéve az építészeti műszaki tervezés idején, valamint ezek a lényegi meghatározók az esetleges átalakítások során is. A "liturgia" szó szerinti értelmezésben (léiton, ergon) annyit jelent, mint "közjóra irányuló munka" - a papság és a hívek istentiszteleti cselekménye. Nos, mindennek az építészeti (épített) kerete a templom, illetve a szakrális célú egyéb épületek.

A szent (szakrális) hely olyan központ, ha úgy tetszik, akkor világtengely (axis mundi), ami összeköti a földi világot az alvilággal és az égi spirituális világgal, és mint ilyen, kozmológiai világmodell. Ennek a tengelynek a mentén vált lehetségessé a kommunikáció létünk láthatatlan, de meghatározó dimenziói között. Ez volt az a hely, ahol Jákob megküzdött az angyallal, ahol Mózes átvette a törvénytáblákat, ahol Buddha megvilágosodott, vagy ahol egykoron valami megrendítő történt, ami aztán új távlatokat nyitott az emberi szellem fejlődésében.

A szent (szakrális) hely mindig összekapcsolódott a szent idővel: az ünnepeknek nemcsak helyük, hanem meghatározott idejük is volt. Az archaikus vallások és mítoszok a létezés örök körforgásában hittek, szemben a zsidó-keresztény hittel, amelyik a történelmet nem ciklikusan, hanem lineárisan értelmezte. A szent hely, a szentély, a templom ebben a felfogásban egy eljövendő spirituális világ jelképe: Noé bárkája vagy a mennyei Jeruzsálem.

Jézus tanításában azonban átértékelődik a szakrális hely jelentősége: Isten ugyanis nem itt vagy ott, hanem leginkább a lélekben lakozik. A keresztény templom ezért már nem annyira Isten "lakhelye", mint inkább a közösség összejövetelének helye. Ennek ellenére a templomok és a szent helyek továbbra is megőrizték szakrális hely alapító és kozmológiai modell képző szerepüket, és egészen a középkor végéig településeink meghatározó központjai (fókuszai), téri világunk eligazodási (orientációs) pontjai voltak.

A felvilágosodással elkezdődött egy úgynevezett világivá válási (szekularizációs) folyamat is, aminek során a nem vallási (profán) nem csupán kivált a szakrális világból, de el is idegenedett attól. Bárhogyis volt, annyi bizonyosnak tűnik, hogy azóta is mindenkor komoly fejtörést okoz az építészeknek, hogy úgymond igazi templomot tervezzenek és építsenek, talán némileg kihűlt vagy kifáradt a tapasztalat feletti, magasabb rendű (transzcendens) világgal való kapcsolatunk.

Az építészek többsége azért titkon reméli, hogy egyszer majd olyan fölkérést is kap, hogy templomot tervezzen, még akkor is, ha jól tudják, hogy az egyházi épületek viszonylag nagyobb léptéke okán, bizony nehezebb követni a hagyományokban gyökerező formanyelvet. A 20. században emelt teplomok között igen kevés akad, amelyik valamiképp képes megérinteni az ember lelkét, a többségük inkább lélegzetelállító forma akrobatika vagy amolyan névelegesen szent közösségi tér.

Persze amennyiben általánosságban vetjük föl a kérdést, azt is mondhatnók, hogy egy építésznek a templomtervezés sem lehet bonyolultabb feladat, mint például egy borászat, egy kórház vagy egyéb nagyforgalmú középület megtervezése. Feltéve, hogy a templom rendeltetését mindössze abban látjuk, hogy helyet biztosít a liturgiának, kényelmes elhelyezést a szertartáson részt vevőknek, és a rendeltetése kivülről-belülről egyaránt szépen fölismerhető.

Amennyiben belegondolunk abba, hogy az úgynevezett modern építészet hitvallása (krédója) az őszinte egyszerűség, az átláthatóság (transzparencia), az öncélú díszítés elutasítása, ezek olyan eszmények, amelyek közelebb vannak a kersztény tanítás lényegéhez, mint az a súlyos mesterkélt (teátrális) pompa, amely a barokkban ért el lehetőségei csúcspontjára (kulminált) és ami a szecesszióban hunyt ki végleg.

A fenti eszmefuttatásban körülírt, illetve tettenérhető bizonytalanságot tovább fokozza, hogy az elmúlt évtizedekben a szemünk előtt zajlódott le jelentős változás éppen a legnagyobb számban előforduló, így bizonyára közismertebb katolikus templomoknak a belső tereiben. A II. Vatikáni Zsinat szellemében átalakították a templomok liturgikus terét, illetve az új templomokat már ennek szellemében tervezik és építik.

A templomban az oltár a középpont, aköré szerveződik az épület. A katolikus egyházban lezajlott, imént említett liturgikus reform következménye, hogy a barokk templomi alaprajzi rendről vissza kell térni a középkorira. A liturgikus reform után az oltár ismét az épület centrumába kerül, és a közösség mint Krisztus misztikus teste veszi körül az oltárt, ahol az átváltozás bekövetkezik.

Leegyszerűsítve, általánosságban megfogalmazva az építész dolga mindenkor az, hogy a végtelen térből védett, zárt teret alakítson ki a megbízója által igényelt funkciók számára, és hogy ezt a teret, illetve az azt magába foglaló tömeget úgy alakítsa, hogy a szemlélőnek érthetően tolmácsolja mind az építtető, mind pedig a maga személyes üzenetét.

Ugyanakkor persze az építésznek látnia kell, hogy rohan a világ, változik a művészetek nyelve, irányzata (aspirációja), eddig soha nem látott új utakon jár a technika, a technológia, és persze az Egyház is igyekszik megfelelni, ezért saját maga megújulásán is fáradozik. Mindezek ismeretében az építésznek templomtervezési munkája során az ősforráshoz javallott visszatérnie.

Hiszen ezen a téren az építész tényleges sugallata (inspirációja) egyetlen dolog lehet csupán, mégpedig a lét végső kérdéseivel szembesülő ember önmaga és Isten keresése. Nem azon kell gondolkozzék tehát, hogy milyenek is voltak az előző korok templomai, hanem inkább azon, hogy mi és milyen legyen a szakrális tér ma. Vagyis az a tér, amely alkalmazott (applikált) szimbólumok, kegytárgyak nélkül is mindenki számára érzékelhetővé teszi a parányi, ugyanakkor mégis egyszeri ember és a végtelen Isten viszonyát.

Mert Istent ábrázolni lehetetlen, erre még a legnagyobb művészek sem voltak képesek, az igazi szakrális tér viszont már alkalmas lehet arra, hogy Isten létét és különös jelenlétét, érzékeltethesse, valamiképp átélhetővé tegye.

Hiszen a régi korok formáit még csak lehet utánozni, de az őket hitelesítő szellemiséghez csak a kultúra teljességének ismerete és átélése révén lehet eljutni. Minden eset más és más, az építésznek pedig mindig döntenie kell, a döntésének pedig ki kell állnia a megvalósulás istenítéletét. A teória elszáll, a ház megmarad.

Azt szokták volt mondani, hogy a jó épülethez legalább kettő dolog mindenképp szükségeltetik: kiváló építész és művelt építtető, persze a valóságban ennyi gyakorta azért nem elegendő. Hiszen a külső és a belső tér viszonyának az értelmezése az építészet olyan alapvető (fundamentális) kérdése, amelynek mikéntje mentén tárgyalható az építészet története a kezdetektől egészen napjainkig.

A fenti gondolattöredékek befejezése (fináléja) gyanánt talán még annyit, hogy gazdasági és társadalmi válság idején is ajánlatos visszatérni a gyökereinkhez, folyamatosan ápolni kell a múlt talajában gyökerező nemzeti szellemet. Bármely gyarmatosítókkal szemben kifejezésre kell juttatni a szellemi és kultúrális függetlenség jogos igényét.

Valószínűleg eljött az ideje annak, hogy megkeressük az erőforrásaink a múltunk örökségében gyökerező jövőbe mentésének lehetőségeit, ki-ki a maga módján és lehetőségei szerint, de a köz javára.

Talán nem tévedünk nagyot, ha a jövőben inkább ökumenikus szellemiségben, a közös keresztény értékek vállalásával, a megértés és a szeretet útját járjuk, mert ez a jelenleg járatos módinál, hosszabb távon bizonyára működőképesebb lehet.

Mert sajnálatos módon a szeretet ma már ritkaságszámba menő kincs, pedig bárki, akit ért már komoly veszteség az életben, az jól tudja, hogy a szeretet elvesztése maga a végső megsemmisülés az ember számára.

. 

Szüretelős, borkészítős, munkás, fáradtságos,

ugyanakkor derűs, mulatságos őszi napok

. 

Talán nics, de valószínűleg nem is kell beszédesebb dolog egy szőlőskertről, borospincéről, a szőlész-borász gazda szakértelméről, mint az ott készülő borok.

Mert minden év egy új kihívás, az időjárás mostanság egyre szélsőségesebb, hiszen vagy hűvös, hideg és csapadékos, vagy perzselően forró és száraz, jellemzően nincs vagy túl rövid, gyors az átmenet e kettő között, de többnyire abban sincs köszönet, mert a gyors időváltozás általában viharokkal jár együtt, ami rombolást okozhat a birtokon, illetve kárt a szőlőültetvényen.

Miközben az időjárás ilyenformán gyakorta nem kegyes a szőlész-borász gazdához, összességében azért mégis elmondható, hogy még ilyen és egyéb más gondokkal terhelt körülmények között is (vagy talán éppen ezért) igen szép borok, kiemelkedő évjáratok is születhettek a gondos kezek alatt.

Az így készült szeretett hazai boraink a bacchusi pompás asztalnál is méltóan megállják a helyüket, és joggal léphetnek a nemzetközi színterekre is sikerrel, mert bizony máig igazak Eötvös Károly szavai:

"S míg lesz úr és gazdag ember ez országban, kellene lenni sehol másutt nem utánozható magyar bornak is."

Az imént megnevezett bacchusi asztalról magyarázatként annyit, hogy: Bacchus (Bakkhosz) a bor és a vidámság istene az ókori görög és a római mitológiában. Bacchanália: Bacchus görög isten tiszteletére tartott, akár kicsapongásokkal is egybekötött szertartás, ünnepség, praktikusan dorbézolásnak is mondhatnók.

Miként sok minden másnak az életben, úgy a szőlőszüretnek is meg kell adni a módját. Mert mindenik esztendőben az adott szőlőszüret egyfajta évértékelő apropóját is magában hordozza, ez annak ellenére is igaz, hogy ezidőtájt a naptári évnek még nincs vége, azonban ez a munka mindenképpen illő alkalom arra, hogy önmagunk is leszűrjük az előző szőlőszüret óta eltelt egy év tapasztalatait, talán később ezeket is föl tudjuk majd használni.

Az utóbbi években gyakori gondot okoz a szélsőséges időjárás, az elhúzódó csapadékos időszakot átmenet nélkül, szinte azonnal követi a hosszantartó aszályos időszak, közte pedig rövid, de általában tetemes kárt okozó viharok dühöngenek.

Közbevetésként, ha már a szélsőségekről esett szó, akkor itt megemlíteném, hogy a nekünk még szokatlan, úgynevezett szélsőséges időjárási körülményeket a klasszikus magyar szőlőfajtáink meglepően jól viselik.

Amennyiben az időjárás ilyen szélsőséges mivolta az elkövetkezendő években is folytatódik, az bizony közvetetten erősítheti a magyar szőlőfajták térnyerését.

Az idei tél csapadékos volt, és némileg el is húzódott, hiszen nálunk még március elején a hólapátolás is a napi alap (sztenderd) program részét képezte, majd ezt a szakaszt hideg, fagyos tavasz követte, így aztán legalább kettő - három héttel később indult el nálunk a vegetáció, mint ahogy egyébként az szokásos a mi termőterületünkön.

Mindezek a fent említettek igen kedvezőtlen körülmények voltak a szőlészeti munkák koratavaszi megkezdésének vonatkozásában. Ráadásul éppen a virágzás időszakában megjelenő rossz időjárás, a virágkötődésnek sem kedvez.

A lényeget tekintve elmondható, hogy nálunk az idén már volt minden vegyesen, megannyi negatív hatás, de jó néhány pozitívan ható befolyás is érte a termőtájat. Ezen kívül pedig nálunk bizony már markánsan érzékelhető volt az évszakok úgymond eltolódása, illetve a kitolódása is egyaránt.

Az igazság az, hogy a mi termőterületünkön a tavasz idén megkésett: késői fölmelegedés, majd pedig a tikkasztó forróság úgymond stresszelte a szőlőültetvényt. Ugyanakkor az nem vitás, hogy abban a vonatkozásban nálunk előnyösen indult az év, hogy a csapadékban bővelkedő tél pótolta a talaj vízkészletét, ez persze már rá is fért, mert az előző két év mifelénk szárazabb időszak volt. A csapadék inkább csendes, úgynevezett áztató eső volt, nem átfutó zápor vagy zivatar, így szépen befogadta, kvázi megitta a talaj, de szükség is volt erre a nedvességgel történő talajfeltöltésre.

A mi termőtájunk egyik sajátossága, hogy egymástól csak kissé távolabbi termőhelyen lévő szőlőinkben is érdekes eltérések tapasztalhatók bizonyos vonatkozásban. Csak egy példa: a 2010-es sok csapadék idején a jó vízáteresztő képességű parcelláink előnyei mutatkoztak meg, majd a 2011-ben és a 2012-ben megélt aszályosabb időszakban már a mélyebb rétegekben vízkészletet megtartani képes dűlőink voltak a nyerők, idén pedig, a perzselő forróságban a szélesebb termőhely kedvező volta mutatkozott meg, mert ha van, akkor a szőlő dúsabb lombozata képes némileg megvédeni a szőlőfürtöket az égető napsugaraktól.

Összegezv elmondható, hogy a mi termőtájunkon a tavasz lassan indult, elmaradt a lendületes fölmelegedés, így aztán komótosabban ébredt a természet, ami a szőlő vonatkozásában is érvényesnek bizonyult, később érkezett a virágzás is, és az általánosan jellemzőtől vontatottabb volt, mert a virágzáskor is gyakori volt hűvös, csapadékos idő.

Nálunk május második felétől komoly fölmelegedés jött, majd ismét lehűlés. Ez gyakorlatilag a szőlővirágzás időszakában annyit jelentett, hogy a fajták egy részénél a beporzás nem vagy nem egyszerre történt meg, ez pedig mennyiségi kiesést okozhat. A szőlővirágzás idején megtapasztalt hideg miatt az éppen akkor virágzásban lévő szőlőfajták egy része sajnos kért szenvedett, a virágok némelyike megbarnult, majd lehullott, ezeknél sajnos terméskiesés történt.

A nem kedvezően megvalósuló virágzásnál az érés elmarad a szoksostól, gyakori gond, hogy a szőlőszemek érettségének az állapota sem egységes, ilyenkor a szőlőförtökön az érett és zöld szemek vegyesen vannak jelen. A szőlő virágzásakor történt idei viszontagságok ismeretében aránylag késői szüretre lehetett tippelni anno, viszont az igazság úgyis mindig csak a szüreteléskor derül, de bárhogyis legyen, ettől még a jól megválasztott szüreti időpont mindenkor döntő fontosságú (kardinális) dolog marad.

A viszonylag kedvezőtlen tavaszi kezdés után érkező meleg már némileg helyrebillentette nálunk a szőlőültetvényt, és a júliusi, augusztusi forróságok, a hőség időszakok segítségével szépen megkezdte behozni a lemaradást a szőlő. Egyrészről tehát az elmondható, hogy a természet hamarjában nagyobb mértékű fölmelegedéssel korrigált, kvázi igyekezett behozni a hátrányt, másrészről az is igaz, hogy a későnyári, koraőszi esős idő nálunk ismét némi késedelmeskedést okozott a szőlőérési folyamatban.

Tehát a nyári tartós melegben magára talált a szőlőültetvény, igaz a fiatalabb telepítések érzékenyebben reagáltak a csapadékhiányos időszakra (hamarabb a nyakára léptek a talajban elraktározott csapadéknak), a régebbi telepítések viszont, ahol a gyökérzet már mélyebben van, azok a nagy hőség mellett is szépen fejlődtek.

Idevonatkozóan az tudnivaló, hogy a már némileg korosabb (idős) szőlő, a többi más növénykultúrákkal ellentétben, a szélsőségesen meleg, csapadékmentes periódusban is nedvességhez képes jutni, mert a gyökérzete igen mélyre hatol.

A csapadékhiány következtében a szőlőszemek fejlődése is lelassulhat, ebből következően az érési folyamat is némileg vontatottabb lehet, ilyenformán pedig az íz- és zamat kialakulása is nehézkesebbé válhat. A szőlő kedveli a napsütést, a meleget, de a fiatalabb ültetvényeket bizony megviselheti a hőség, mert a gyökerei még nem hatoltak mélyre, ekkor az öntözés, de lagalább a csepegtető öntözés alkalmazása erőteljesen javallott.

Amennyiben a nagy meleg a szőlőt a zsendülés időszakában éri, akkor szőlőcukor felhalmozódás hiányt idézhet elő, és kedvezőtlenül befolyásolhatja az anyagcserét, ami a szőlő savak kialakulását és a szőlőcukorrá való átváltozását illeti. Megnőhet a szőlőcukor koncentráció a bogyókban a víz elpárolgása miatt is, ezért forróság idején fokozott figyelmet igényelnek az érzékeny és fiatal szőlőtőkék, akár még valamiyen öntözést is, hogy így némileg enyhítsük ezeknek a szélsőségesen meleg időszakoknak a kedvezőtlen hatását.

A szárazság miatt ugyan nálunk nem volt betegség, de ezzel mindenkor óvatosan kell bánni, mert a lisztharmat lesben áll, még akkor is, ha esetleg a szőlő lombozatán nem is észrevehetők a jelei. Ezért itt igen körültekintő növényvédelemre van szükség, mert ahol ezt elmulasztják, ott bizony akár az aktív lisztharmat is felütheti a fejét a szőlőültetvényen.

Apropó növényvédelem, ezzel kapcsolatban is érvényes a lényegretörő ajánlás, miszerint: a mesterséges helyett a természetes, a virtuális helyett a valóságos, ez esetben arról van szó, hogy a kémiai (mesterséges alapú) növényvédelem helyett a biológiai (természetes alapú) növényvédelmet ajánlott előnyben részesíteni.

Mivel nálunk az idén összességében igen szép lombfelület alakult ki a szőlőn, így megoldható volt az igen erős, égető napsugarak elleni természetes védekezés akként, hogy a fürtöket lehetőleg szőlőlevéllel védtük meg a perzselő naptól, de az ilyen sűrű szőlő lombozat is fokozott figyelmet igényel ám, mert a pirkadatkori helyi hőmérséklet okán kisvártatva előjöhet a lisztharmat.

Mivel több alkalommal említésre került, javaslom nézzük meg röviden, hogy mi az, ami tudnivaló a lisztharmatról: a szőlőfürtök károsításával okoz komolyabb kárt a lisztharmatgomba, de megtámadhatja a szőlő minden zöld részét. Amíg a peronoszpóra a csapadékos évjáratok velejárója, addig a lisztharmat száraz, meleg időben pusztít jobban. Az életműködéséhez magasabb hőmérsékletre van szükség, ezért föltűnőbben virágzás után jelentkezik, bár azért korábban is fölléphet. Ahol befészkelte magát, minden évben lehet számítani a megjelenésére.

A lisztharmatgomba főképpen a rügyekben telel át, a legnagyobb pusztítást pedig a meleg júliusi, augusztusi honapokban végezheti, de akár késő őszig károsíthatja a másodtermést, leveleket, hajtásokat. A gomba nem hatol be a növénybe, hanem mindig a felületén él, és ott fénytelen, lisztszerű, szürkésfehér, dohos szagú bavonatot alkot. A lisztharmattól megtámadott virágzatok és apró bogyók elszáradnak. A nagyobb bogyók a kártétel következtében elsatnyulnak, megkeményednek, tovább növekedve pedig fölrepednek, és a repedéseken rendszerint a bogyó magjai is kilátszanak. Ezt követően a megtámadott szőlőfürtök tönkremennek vagy nem érnek be, és esős időjárásban könnyen rothadnak.

A zsendülő bogyókat a lisztharmatgomba már kevésbé képes megtámadni. Ha a gomba a leveleket támadja meg, azok nem működnek megfelelő módon, nem nőnek, és a nyelükről is könnyen leválhatnak. A lisztharmatos szőlőlevél mindig arra az oldalára pödrődik, amelyiken a lisztharmatgomba megtámadta. A fiatal hajtások a lisztharmat kártétele következtében elpusztulnak, az idősebbek pedig nem érnek jól be.

A lisztharmatgomba ismertetése után most folytatva az előző gondolatmenetet emondható, hogy a hőségnapok más okból is kedvezőtlenek lehetnek, mert az extrém forró időszakokban a szőlőtőkék életfolyamatai erőteljesen lelassulhatnak, szinte leállhatnak, így viszont a savcsökkenés sem lesz olyan mértékű, ahogy azzal előzetesen kalkulálhattunk.

Itt azért azt illendő megjegyezni, hogy a mindenkori szőlőtermést az időjárás, a körültekintő zöldmunkák, a gondos növényápolás együttesen határozzák meg. Persze mindig van egyéb is: nálunk például részben ludas még a 2012-es esztendő is, mert az akkori aszály okán az idei évben csökkent a szőlőfürtök száma. Az idei májusi és júniusi esőzések miatt pedig a gombás fertőzések veszélye növekedett meg, ezt követte a júliusi és augusztusi komoly hőség, majd a szeptember elején tapasztalt gyakori esőzések a szőlőszemek kirepedezésének a veszélyével jártak.

Az mindenkor lényeges kívánalom lenne, hogy nem hűvös, napfényszegény, hanem napos, száraz idő kellene. De az idén szeptember első felében nálunk tapasztalt csapadékos időjárás már egyáltalán nem hiányzott. Mert a borult, esős idő kedvezőtlen, ugyanis olyankor a szőlő érése jelentősen lelassul, illetve szinte leáll, a bogyók tartalma pedig felhígulhat. Ez a valóságban annyit tesz, hogy a szőlőszemek megduzzadnak, a ritkásnak tűnő szőlőfürtök némileg kitelnek, de ez főként azért probléma, mert az ilyen történés csökkenti a cukorfokot.

Lényegretőrően úgy mondhatnók, hogy a nagyobb mennyiségű csapadék mindig veszélyt jelent, mert emiatt a szőlő beltartalmi értékei romolhatnak. Ezen kívül a csapadékos időszak még azért is lehet rossz hatású, mert ilyenkor további károsító tényező, a szürke rothadás is megjelenhet. Nálunk a szőlőfürtök egészségesek voltak, így az idén baj nélkül át tudták vészelni ezt a csapadékos időszakot.

A szürkerothadásról röviden: elsősorban a bogyórepedéseken, a molyrágta, a jégverte stb. sebeken keresztül fertőz a szürkerothadást okozó gomba, de esős időben még az ép és egészséges szőlőbogyót is megtámadhatja. A szürkerothadást okozó gomba fejlődéséhez nedves, párás környezet szükséges. A szőlő minden részét megtámadhatja, de komolyabb kárt esős időjáráskor inkább a szőlőfürtökben okoz. Megtámadhatja a züld, még éretlen bogyókat, ezt nevezzük a szőlő zöldrothadásának.

A szürkerothadás a legnagyobb pusztítást a zsendülő, érő szőlőbogyókban szokta okozni. Elsősorban mélyebb fekvésű szőlőkben lép föl, de a tartósabb őszi esők után mindenütt kárt okozhat. Különösen a vékonyabb héjú és tömöttebb fürtű fajtákon terjed gyorsan (például: Ezerjó, Kadarka stb.), amelyeknél a szőlőbogyó héja a sok esőtől elvékonyodik vagy fölreped. Ilyenkor aztán olyan gyorsan terjed, hogy a szőlőtermés szinte napok alatt rothadni kezd. A megtámadott szőlőbogyókon szürkésbarna, penészes bevonat jelenik meg, előrehaladottabb rothadás esetén az egész szőlőfürt szőrösnek látszik, a rothadt szőlőbogyók később összeszáradnak.

A közbevetésként ismertetett szürkerothadást okozó gombával kapcsolatos ismertetést követően most visszatérünk a megelőző gondolatmenet folytatásához.

Az országos probléma sajnos némileg mifelénk is mutatkozott, ez pedig az egyenetlen érés, láthatók voltak egyes szőlőfürtökön az apró, lemaradásban lévő bogyók, ha nem történne gondos válogatás nálunk, ez akár problémát is okozhatott volna a 2013-as borainknál.

Noha a mi termőtájunkon volt az idén hideg, meleg, csapadék, napsütés, de a tényleges probléma az, hogy mindez jellemzően nem akkor volt, amikor egyébként nagy szükség lett volna rá. Mindez persze a szőlőérés folyamatára is kedvezőtlen hatással volt, magyarul: az imént említett egyenetlen érés történt.

Ebből a dologból az idén egy rendhagyó helyzet alakult ki nálunk, mégpedig az, hogy az egyik parcellában már szeptember közepe előtt leszüretelhettük a a rozé alapanyagnak való szőlőt, mert ezen a szőlőültetvényen a a fürtök egyharmadát (időjárási és szőlész-borász szakmai okok miatt is) akkor mindenképpen le kellett szedni, ez a szőlő volt az imént említett rozé alapanyag.

Ugyanakkor a tőkéken maradt többi (kettőharmad) mennyiség még szépen ért tovább szeptember második feléig, végéig, ez a szőlő már ugyanis a vörösborunk (a birtokborunk) alapanyaga lett. Amennyiben mindezt munkaszervezési oldalról nézem, akkor persze szerencsésnek mondható az a helyzet, amikor nem torlódik túlságosan össze a szőlőérés a termőterület dűlői, parcellái között.

A szőlőink egészségesek, de a cukorfok az időjárásnak megfelelően alakult, ez a megjegyzés itt azt hivatott jelenteni, hogy szeptember második felében is szép napsütéses idő kellett volna, nem pedig a nagyrészt borús, csapadékos, hűvös idő, akkor a némileg magasabb savak is szépen beálltak volna rendbe a szüret idejére.

A kedvezőtlen időjárási elemek közül nálunk szerencsére az idén sem fagykár, sem jégkár (sem államtitkár) nem tette tiszteletét a termőterületen, mert ezek bizony gyakorta akár visszafordíthatatlan káros hatást gyakorolhatnak a szőlőültetvényre, illetve minden vonatkozásban kedvezőtlenül hathatnak a tárgyévi szőlőtermésre, mert az ilyen jellegű károk esetén bizony komoly nagyságrendekben kell számolni a terméskieséssel.

A növényvédelem szempontjából is az átlagostól kicsit nehezebb évünk volt. De az általunk előnyben részesített biológiai (természetes alapú) növényegészségügyi védekezést sikeresen elvégeztük, így szerencsére nálunk sem peronoszpóra, sem lisztharmat fertőzés nem volt az idén. A tűző nap és a gyakran szinte már égető meleg féken tartotta a kártevőket, ugyanakkor az aszály, a savak lebomlása miatt, némi aggodalmat okozott, de a fő lényeg mindenkor az, hogy a szőlő egészséges legyen, nálunk így volt - hála Istennek.

A szőlőre nézvést igen veszélyes mivolta okán következzen most néhány fontos tudnivaló a peronoszpóráról: a szőlő legveszedelmesebb gombakártevője a peronoszpóra, amelynek föllépése és kártétele mindenkor az időjárástól függ.

Ha meleg, csapadékos az időjárás, akkor bizony május közepétől csaknem a szüretig károsíthatja a szőlő zöld részét. A peronoszpóra által megtámadott levelek részben vagy egészben elszáradnak, a kis förtük lehullanak, a fejlettebb szőlőbogyók rozsdabarna, majd kékes, később ólomszürke színt öltenek, megráncosodnak, leperegnek, vagy mint üres bőrzacskók összeszáradva a fürtön maradnak.

A szőlőtőkék többsége nálunk jól viselte mind a telet, mind pedig a nyári hőséget egyaránt. A mennyiség szempontjából átlagosnak minősíthető termést szüreteltünk, a minőség vonatkozásában elmondható, hogy egészséges és szép volt a szőlő.

Összességében tehát: sem a tavaszi hűvösebb idő, sem pedig a nyári hőség nem hagyott hátra maradandó károkat, viszont a tavaszi csapadék jól jött a szőlőnknek, a nyári napocska pedig jót tett a cukorfoknak. Itt az megemlítendó, hogy a magas cukorfok sem minden esetben kedvező, mert előfordulhat, hogy elnyomja a savakat. A mi törekvésünk persze minden évben: az egészséges, érett, zamatos szőlő termesztése és szüretelése.

A jól megválasztott szüreti időpontnak az nevezhető, amikor a szőlőbogyókban lévő cukor és sav mennyisége optimum közeli harmóniában van egymással, ekkor (egyéb más feltételek megléte estében) jó minőségű alapanyag szüretelhető, amely jól elősegíti a borkészítést és a pincemunkákat egyaránt.

Ezzel kapcsolatban talán még annyit, hogy ha az idősebb hölgyek nyara, ha úgy tetszik, akkor az indiánnyár vagy vénasszonyok nyara kedvezőbben alakult volna mifelénk, akkor a (viszonylag) későbbi szüretelésű alapanyagú birtokborunk (magas minőségű borunk) készítése során is egyszerűbb dolgunk lehetett volna, mert egyébként a szőlő jó állapotban volt, hiszen napsütés dolgában a nyáron jól el voltunk látva.

Úgymond a szokásjog alapján, mint minden évben, úgy az idén is a korábbi évek tapasztalatait fölhasználva volt / lesz némi változtatás (finomítás, tökéletesítés) a feldolgozás, valamint a pincemunkák során is.

.

Évjárat-értékelés helyett:

.

A 2013-as borainkról még idő előtti lenne bármit is állítani, de mindaz, amit eddig tudunk az évjáratról, talán már egy rövid gyorsjelentés formájában megírható, hiszen a szőlőben történő kóstolások, a szőlőfeldolgozóba érkező tételek, illetve a borospincében végzett mérések alapján azért már akad némi előzetes mondanivaló a 2013-as évjáratról.

A próbaszüretek eredményei, illetve az elvégzett must-elemzések adatainak a kiértékelése alapján annyi már elmondható, hogy az előző évekhez képest jobban megmaradtak a savak. Az őszi időjárás összességében nekünk nem kedvezett, az ősz elején érkező csapadékosebb időszak még elment volna, de a hosszan elhúzódó hűvös időjárás már kedvezőtlen volt.

A probléma ezzel az, hogy ilyen időjárás esetén a szőlőérés egy ponton megreked, a cukortartalom nem emelkedik tovább, a savlebomlás se működik, magyarán szólva: az ilyen alapanyagból bizony borász legyen a talpán, aki igazán finom bort tud készíteni - természetesen ettől szebb a feladat.

A fehérborunknál a gyümölcsös illat diminál, amely az átlagostól kicsit magasabb savtartalommal párosul, a lényeget tekintve tehát: a 2013-as fehérborunk karakteresebb, mint az előző (2011-es, 2012-es) évjáratok voltak.

A vörösborunk pedig nem lesz túlzó mértékben tüzes, az alkoholtartalom se lesz kiugróan magas, ebből következően viszont kiegyensúlyozott évjáratnak ígérkezik a 2013-as, érthetően és röviden megfogalmazva ez annyit jelent, hogy: jó savak, mérsékelt alkoholok, gyümölcsös illat - jóivású vörösborra számítok.

Persze jól tudom, hogy az igazi évjáratértékelést mindenkor az idő végzi el.

A 2013-as év igazi kihívásokkal teli esztendő volt, ez egyaránt érvényes a szőlőben végzett munkálatokra, valamint a borosponcében elvégzendő feladatokra. Általánosan jellemző az idei évjáratra a viszonylag magasabb savak és az átlagos cukorfok. Ezért idén még inkább szükség mutatkozik arra, hogy a borász bevesse a (titkos) mesterfogásokat azért, hogy harmonikus ízvilágot tudjon kialakítani.

Mert bizony a 2013-as évjárat tipikus esete annak, amikor akad tennivaló a borospincében is bőven, például: keresni az összhangot, a harmóniát, jól alakítani a maradék cukrot, az esetleges házasítást, vagyis ekkor tud igazán elemében munkálni az igazi borász természetes alapú (biológiai) vegykonyhája.

.

Jószándékú intelem:

.

Egyfajta zárszó gyanánt, de kapcsolódó és lényeges mivoltában álljon itt most ismét a szokásos fontos intelem, mégpedig az, hogy a szüreti időszak, illetve az azt követő feldolgozási periódus, figyelmetlenség vagy gondatlanság miatt veszélyforrás is lehet, mert sajnos minden évben országszerte történik mustgázmérgezés, amely bizony akár még halállal is végződhet.

A mustgáz a must erjedése során fölszabaduló szén-dioxid, színtelen, szagtalan, a levegőnél körülbelül másfélszer nehezebb gáz, amely a levegőt kiszorítva a földfelszín közelében terül szét. Igen veszélyes, mert nagyon gyorsan bekövetkezhet a mérgezés, az eszméletvesztés, majd beállhat a halál.

Az ilyen jellegű balesetek megelőzése érdekében javasolt a szőlőfeldolgozó helyiségek, borospincék megfelelő szellőztetése, gázérzékelő riasztóberendezés használata is ajánlott. További jó tanács, hogy javasolt úgy lemenni a borospincébe, hogy magunk előtt botra erősített, égő gyertyát tartunk legfeljebb a derekunk magasságában. Ha a láng kialszik, az oxigén hiányát jelzi, ebben az esetben azonnal el kell hagyni a helyiséget.

A gyorsaság itt azért nagyon fontos, mert az oxigénhiányos állapot: hányingert, szédülést, illetve mentális zavart idézhet elő. Ez pedig azt jelenti, hogy ha fizikailag még képesek is volnánk arra, hogy elmeneküljünk, ezt megakadályozhatja a szellemi funkciók zavara.

Idevonatkozóan az tudnivaló még, hogy a mérgezést elszenvedő embert csak légzőkészülék használata mellett lehet biztonsággal kimenteni, ugyanis akár az is mustgázmérgezést szenvedhet, aki a bajbajutott társa segítségére siet.

Ezért ilyen jellegű baleset vagy vészhelyzet esetén javasolt hívni a katasztrófavédelmet.

.

Néhány zárógondolat hobbi szőlész-borász gazdaként

.

A jó gazda, aki ismeri szőlője igényét, érti a kérését, az a természet "munkájába" (azaz: a termőterület-föld, a szőlőfajta és az éghajlat dolgába) mindenkor csak annyit avatkozik be, amennyit a kedvező előfeltételek megteremtése érdekében feltétlenül szükségesnek ítél.

Ilyenformán is mindenkor törekedve a természet és az ember összhangjára. Ugyanakkor idevonatkozóan az mindenkor tudnivaló, hogy a szőlőskert gondozása alapozza meg a jó bort, magyarul: a szőlőben már sok minden eldől.

A körültekintő és gondos (a jó) szőlész-borász gazda a rendelkezésére álló mesterségbeli tudásával, valamint a meglévő gyakorlati tapasztalatával (általában a személyes jelenlétével, az egyedi mesterfogások alkalmazását is igénylő, kényesebb munkafázisoknál személyesen is tevékenykedve) összefogja - koordinálja, illetve mindenkor felügyeli a szőlőművelés, a feldolgozás, a borkészítés, a palackozás, a borkezelés és a kapcsolódó egyéb szakmai munkák teljes folyamatát.

Mert a szőlőművelésben és a borkészítésben egyaránt meghatározó jelentőségű a hagyományok tisztelete, amely (a napjainkban már többnyire) a korszerű, és egyúttal persze környezetbarát technológiával kiegészítve kerül alkalmazásra.

A jó (a körültekintő) szőlész-borász gazda tudja, hogy csak így készíthet korrekt, az adott vidékre (termőtájra) jellemző természetes, magas élvezeti értékkel bíró, egyedi kézműves bort.

Ugyanakkor bizony az is valós tény (faktum), hogy a lelkiismeretes szőlész-borász gazda legnagyobb igyekezete ellenére is akad sajnos olyan esztendő, amikor valamilyen lényeges külső (minősítő) körülmény miatt az adott év nem adja ki a megfelelő minőséget, illetve az előzetesen számított és elvárható, vagy legalább elegendőnek gondolt mennyiséget sem.

Ilyen lehet például: a kedvezőtlen időjárás (kevés napsütés, gyakori esős napok, rendszeres viharos szél, jégeső stb.); a növényvédelmi problémák (amikor az aktuális növényvédelmi munkák a kedvezőtlen időjárás miatt csak késve végezhetők, így hatásfokuk is csak mérsékelt, nem megfelelő); vagy a madár-veszedelem (példának okáért: a seregélyek percek alatt is nagy mennyiségű szőlőt dézsmálnak, többszöri hivatlan látogatásuk alkalmával már igen nagy kárt tudnak tenni a tárgyévi szőlőtermésben).

Az imént részletezett, illetve az ezekhez hasonló problémákkal súlytott kedvezőtlen esztendőkben a szőlész-borász gazda nem tudja az elvárt minőségű, egyedi kézműves borát elkészíteni, ílyenkor az adott évjárat általában megy a házasításba.

Bár az ismert mondás szerint: Nincs rossz bor, csak rossz borivó!

A jó évek viszont a szőlész-borász gazda elhivatottságát, következetesen és alázattal végzett szakszerű, körültekintő és gondos munkáját általában egyedi (emlékezetes) évjáratokkal hálálják meg.

Ugyanakkor az itt szakmailag megemlítendő még, hogy a profi szőlész-borász gazda (de a körültekintő hobbi szőlész-borász gazda is) ritkán mondja azt a boráról, hogy jó.

Sokkal inkább használ olyan kifejezéseket borának a körülírására, bemutatására, hogy: az szép, légies, diszkrét, könnyed, harmonikus, kiegyensúlyozott, selymes, bársonyos, gazdag, telt, friss, intenzív, élénk, tüzes, érett, erőteljes, koncentrált, kerek, gömbölyű, fiatal, érlelendő, kifejlett, szépen érlelt, érett (...).

. 

A korrekt kézműves bor jellemzője a meglátásom szerint:

.

A gondos (hobbi) szőlész-borász gazda által készített egyéniséggel rendelkező (egyedi), korrekt kézműves bor jellemzője a meglátásom szerint (közérthetően), hogy:

A poharunkba töltve először a látványával gyönyörködtet, tetszetős szín és mindenkor tisztaság jellemzi, a poharunkban lévő borban a szőlőskert, a termőtáj szépsége és a sok napsütés tükröződik, ílyenformán a szemlélőt kellemes érzésként tölti el a szőlőt megérlelő nyapfényes nyár emlékének ilyetén visszaköszönése a kezében tartott pohárból; majd a bort megszagolva a poharunkba varázsolt gyümölcs határozott, de nem tolakodó illatát érezzük; aztán a bort megkóstolva, ízét érzékelve már kiteljesedik a gazdagsága; így megerősítést kapunk a szemünk, az orrunk által korábban közvetített kedvező benyomásokra, mert a bor zamatában visszaköszön a szőlőszemek szinte frissen megőrzött gyümölcsös íze, aromája; majd a bor lenyelését követően tartalmas, kellemes utóízzel találkozunk.

Nos, tehát valahogy eképpen tud az egyedi korrekt kézműves bor különleges harmóniát teremteni az ember és a természet között, hiszen olyan formán van, hogy a bor valahol az ember és a természet párbeszéde.

.

.

.

Köszönöm a megtisztelő figyelmét!

Budapest, 2013. szeptember 29.

Mindannyiunk kedves egészségére!

Tisztelettel üdvözli:

Tuba Imrehobbi kertész és szőlész-borász gazda (okl. építész építőmester)

.

.

.

Kapcsolódó fényképek:

.

A szüreti mulatságra invitáló szalmabála figurák

.

.

.

Szalmabála papa

.

.

.

Szalmabála mama

.

.


vissza