Épületenergetika

.

Épületenergetika

.

.

Szakmai szolgáltatási tevékenységek:

  • épületenergetikai szaktanácsadás;
  • épületgépészeti (épületenergetikai) műszaki szakértés;
  • épületgépészeti (épületenergetikai) szakági műszaki tervezés;
  • épületenergetikai auditori szaktevékenység ellátása;
  • épületenergetikai (hiteles) tanúsítvány készítés;
  • épületenergetikai (felújítási, korszerűsítési) pályázat összeállítása;
  • épülettel kapcsolatos hőkamerás szakvizsgálatok elvégzése;
  • épület - felújítási, korszerűsítési beruházás (projekt) lebonyolítása;
  • épületgépészeti (épületenergetikai) szakági műszaki ellenőrzés;
  • épületgépészeti (épületenergetikai) szakági felelős műszaki vezetés;
  • épületgépészeti szakkivitelezés (víz-, csatorna-, gáz-, fűtés-, hűtés, szellőzés-, klíma-, légtechnika - új szerelés, javítás, felújítás, karbantartás, üzemeltetés);
  • építész fővállalkozás (szaktanácsadás, komplex tervezés, szakértés, szervezés, teljes kürű lebonyolítás, építőipari generál kivitelezés - egy kézben). 

.

.


. 

Épületenergetika

 

(Épületenergetika és épületfizika nem csupán építész nézőpontból)

. 

. 

Az úgynevezett energiatakarékos házak tervezésének és építésének az igényét alapvetően az 1970-es évek első felében kialakult olajválság indította el. Az idő előrehaladtával (a jelen témánkkal összefüggésben is) egyre meghatározóbbá váló úgymond környezetvédelmi vonatkozások is tovább fokozták / fokozzák az ezirányú igényeket, elvárásokat.

Az 1970-es években útjára indult úgynevezett ökologikus gondolkodás szerint az épület nem a természet ellen kell hogy dolgozzon, hanem inkább használnia kell annak erőit. Példának okáért: a természetes fényt világításra, a napsugárzást fűtésre és melegvíz készítésére, a felhajtóerőt szellőztetésre stb.

A kedvezőbb áru energia korszaka az 1980-as években lezárult. Napjainkban már a meg nem újuló fosszilis energia (szén, kőolaj, földgáz) fokozódó kitermelésével, a készletek fogyásával állunk szemben, hiszen a Föld ezirányú készletei végesek.

Az európai adatok szerint az épületek megvalósítása és üzemeltetése egy ország teljes energiafogyasztásának mintegy felét teszi ki. Az pedig köztudomású tény, hogy az energiaigényünk évről-évre növekszik. Ez viszont egyrészről rendkívül kedvezőtlen dolog a jelentős költségei miatt, másrészről pedig a környezetterhelés tekintetében is aggályos.

Magyarországon az energiafogyasztás nemzetgazdasági és lakossági szinten is jóval magasabb, mint a nyugat-európai országokban. Ez a jelentős túlfogyasztás a gazdasági megterhelésen túlmenően a környezetet is fokozottan károsítja. Az energia mintegy 40 %-át az építési szektor használja föl, ezzel a káros üvegházhatás 40 %-ért is felelős.

Ésszerű lépnünk tehát azirányban, hogy csökkentsük az energiafelhasználásunkat, és ezt bizony praktikusan ott célszerű kezdeni, ahol a legtöbbet lehet megtakarítani.

Az épületek energiaigényét lehetőség van számottevően csökkenteni, anélkül, hogy mindez a megszokott kellemes komfort- és kényelemérzetünk színvonalának visszaesésével járna.

Az épületekben (elsősorban a lakóépületekben) az energia mintegy 80 százalékát fűtésre és hűtésre fordítjuk. Egy sok energiát fogyasztó épület ugyan valamivel kisebb építési költséggel valósítható meg, de jóval nagyobb ráfordítással lehet csak üzemeltetni.

Ilyenformán persze az épület használata során bizony többszörösen kell megfizetni az építési beruházási költségnél elért egyszeri megtakarítást.

A kevés energiát fölhasználó épületeknél a leadott hőt minimálisra csökkentve, ugyanakkor a napenergiát maximálisan hasznosítva (természetesen megfelelő szellőzés biztosítása mellett), minimális külső energia fölhasználásával érhető el a kellemes belső hőmérséklet.

Nos, összegezve: lépni kell tehát, a saját jól felfogott érdekünkben is, ésszerűen előrelépni. Csökkenteni az energiafelhasználást, a költségeket, és általában is takarékosabban élni.

. 

. 

Kapcsolódó épületfizikai tudnivalók dióhéjban 

 

A hő- és páratechnikai tulajdonságok. A hővédelem alatt jellemzően a különböző hőmérsékletű terek, illetve a belső és a külső terek közötti hőáramlás csökkentésére, ezen túlmenően a kényelmes és egészséges lakóklíma kialakítására tett intézkedéseket értjük. Ebből pedig az következik, hogy a hővédelem elsődlegesen az ember védelmét szolgáló tevékenység, ugyanakkor természetesen a gazdaságosság, az energiatakarékosság érdekében hozott intézkedés is egyaránt.   

Az épület hőszigetelése kettő fontos szerepet tölt be. Egyrészt védi a tartószerkezetet a túlzott, szélsőséges hőhatásoktól, így annak hosszabb élettartamot biztosít. Mésrészt pedig védi a belső teret. Több tényező együttes hatása, ha úgy tetszik, akkor harmóniája biztosítja a lakásban a kényelem- és komfortérzetet az ember számára. Az emberi test állandó hőkapcsolatban áll a környezetével.

A komfortérzet szempontjából meghatározó tényezők: a határoló épületelemek (fal, fődém, padló) felületi hőmérséklete és a térhőmérséklet; a relatív nedvességtartalom; a szellőztetés ideje és módja; az építőelemek hőtároló képessége.

A levegőhőmérséklet és az épületelemek felületi hőmérséklete a komfortérzetet bizonyos határok között kölcsönösen befolyásolják. Ha például: a falak felületi hőmérséklete 10 Celsius-fok, akkor igen magas térhőmérsékletnél sem érhető el kellemes komfortérzet, mert az emberi testből (különösen a falak közelében) sok hő vonódik el.

A teret körülvevő felületek 20 Celsius-fokra emelésével úgymond még komfortos klímát kapunk, ha a térhőmérsékletet 16 Celsius-fokra csökkentjük. Ebben az esetben hőenergia-megtakarítást is elérhetünk.

Az emberi test 40 - 70 % relatív nedvességtartalmú és körülbelül: 20 Celsius-fok hőmérsékletű térben érzi jól magát. A relatív nedvességtartalom a hőmérséklet függvényében változik: a hőmérséklet emelkedésével csökken, a hőmérséklet csőkkenésével növekszik.

A szellőztetés módjával és időtartamával is befolyásolható a komfortérzet, azaz: friss levegő bevezetésével, ezzel összefüggésben a térhőmérséklet és a relatív nedvességtartalom változtatásával, továbbá a belső légáramoltatással.

A szellőztetéssel biztosítani kell a lakótérben keletkező káros anyagok, szagok, a levegő relatív nedvesség tartalmát megnövelő, ezzel a komfortérzetet kellemetlenné változtató, nedvesség formájában lecsapódásra képes párafelesleg, továbbá a légzés során keletkező és feldúsuló szindioxid (CO2) eltávolítását.

A minimálisan szükséges szellőztetés mértékét a belső levegő páratartalma és széndioxid (CO2) koncentrációja határozzák meg. A széndioxid tartalom 0,1 % főlé emelkedése dekoncentráltságot, kellemetlen közérzetet és fejfájást okozhat.

A szellőztetés akkor megfelelő, ha a helyiség funkciójától, a benne tartózkodó személyek számától és az évszaktól függően a 0,5 - 2-szeres óránkénti légcserét biztosítja.

Télen, amikor a külső és belső abszolút páratartalom közötti különbség nagyobb, mint nyáron, elegendő a kisebb légcsere. A szellőztetés során el kell kerülni az ember számára kellemetlen mértékű huzat kialakulását.

. 

A hőszigetelés

 

A hővédelem a jó hőszigetelő és a jó hőtárolóképességű épületszerkezetekkel biztosítható. A hőszigetelés a külső és a belső tér között nagy hőmérséklet-különbséget tesz lehetővé, például: a külső hőmérséklet -20 Celsius-fok, a belső hőmérséklet: +20 Celsius-fok.

A hőszigetelés átnedvesedése rontja a hőszigetelő képességet, a hőszigetelés átmelegedése pedig a belső tér hőérzetére negatív hatással lehet. A hőszigetelésnek részt kell vennie a téli hideg elleni és a nyári nagy meleg elleni védekezésben egyaránt.

Mindenkor a külső falszerkezet rétegfelépítése és anyagválasztása dönti el azt, hogy a falszerkezet önmagában mennyire képes a hőszigetelés szerepét betölteni, azaz: az épületgépészeti rendszereknek télen mekkora hőt kell pótolniuk és nyáron mennyi hűvös levegőt kell biztosítaniuk a belső tér számára. A fűtés és a hűtés mértéke adott időszakban jelentős üzemeltetési költségtöbbletet vagy költségmegtakarítást jelent.

A hőfokcsillapítás az a képesség. hogy a külső nagy meleg (hőtermelés) minél lassabban éreztesse hatását a belső térben. Azelőtt praktikusan erre szokták azt mondani, hogy nagy tömegűnek kell lenni a falszerkezetnek. Ugyanakkor persze nem csak nagy tömeggel, hanem megfelelően szellőztetett falszerkezettel, árnyékolókkal vagy szükség esetén épületgépészeti berendezésekkel is elérhető ugyanazon hatás, az igények és a lehetőségek szerint, mindez pedig az építészeti műszaki tervezés időszakában dől el.

A hőtechnikai méretezésnek mindezekre ki kell térnie, és együtt kell készülnie a páratechnikai méretezéssel. A páratechnikai méretezés a fal szerkezetében a páravándorlást vizsgálja. Azt ellenőrzi, hogy a szerkezetben a lakás használata során nem csapódik-e ki szerkezetet károsító nedvesség. A páratechnikai okból beépített fóliák, rétegek egyrészt a szerkezet, másrészt a belső tér védelmét célozzák meg.

Az épületszerkezetek pára- és hőtechnikai működése, tűzállósági határértékei, akusztikai értékei különös figyelmet igényelnek. Az egyes jellemzők, például: fajlagos hőátbocsátás, hőkapacitás, páradiffúzió, egymástól függetlenül nem vizsgálhatók. Összetett műszaki számítások, az alkalmazott egyes építőanyagok pontos tulajdonságainak ismerete is szükséges ahhoz, hogy jól működő, tartós szerkezetet tervezhessünk és építhessünk.

A Tisztelt Ügyfelek (Építtetők - Megrendelők) egyik legfontosabb úgymond kifejezetten ajánlott feladata, hogy az épületszerkezeteikre leselkedő épületfizikai problémák alapvető jelenségeit megismerjék. Ezen tudás birtokában már az épületszerkezetek védelmét sok esetben akár saját maguk is felügyelhetik, illetve részben biztosítani tudják.

A leggyakoribb gond az úgynevezett párazárás problémája. Az építőipari kivitelezőnek és az építtetőnek is egyaránt tudnia kell, hogy a szerkezetbe bejutó és ott lecsapódó pára okozza a legtöbb problémát. Akadnak bizony olyanok is, akik tévesen úgy gondolják, hogy a párazáró fólia azért kell, hogy a párás levegő a külvilágból ne jusson be az épület belsejébe, a lakótérbe.

Ilyenformán pedig most fontos tisztázni, hogy az épületben lévő levegő páramennyisége a belső térből megindul a külső tér felé. A külső határoló falakban azonban elkezd lehűlni és a páralecsabódási pont elérésekor a vízpárából vízcseppek képződnek a szerkezet belsejében. Ez a lecsapódott víz a szerkezet belsejében marad tartósan, és így a szerkezet károsodásához, penészgombák, farontó gombák megtelepedéséhez vezethet.

Ennek az úgymond párás levegőáramlásnak a megakadályozása, fékezése érdekében kell a megfelelő és alkalmas párazáró fóliát elhelyezni a külső térrel érintkező épületszerkezeti elemek esetében. A fólia minősége fontos tényező a megfelelő hatás elérése érdekében. Kerülni kell a fólia átlyukasztását, valamint ügyelni kell a kivitelezés során a megfelelő átfedések kialakítására is egyaránt.

Ezen kívül komoly problémát okozhat a nem megfelelő szerkezeti rétegrend kialakítása is, hiszen ebből adódóan a külső határoló falak belső felületi hőmérséklete esetleg túl alacsony lehet. Ez különösen a rosszul megválasztott hőszigetelő anyagok, például: alacsony testsűrűség, kis vastagság, esetében fordulnak elő, hiszen ilyenkor esetleg (egyes szerkezet-kialakítások esetében) a falszerkezet felső részében a szigetelés teljesen hiányozhat is. Ez pedig nem csak esztétikai, hanem higiéniai, később pedig már penészedési problémákat is okozhat.

Továbbá lényeges, egyébként szabvány által is előírt követelmény rögzíti egy épület padozatára vonatkozó hőátbocsátási tényezőt is, ezek betartására is feltétlenül ügyelni kell. Az engedélyezési építészeti műszaki tervdokumentációban a felelős építésztervezőnek ezen értékeket is az alkalmazott rétegrendre vonatkozóan számításokkal kell igazolnia.

. 

Kapcsolódó hőtechnikai fogalmak

               

Az épületek belső tereinek hővédelme szempontjából az alább következőkben megadott mennyiségek játszanak fontos szerepet.

A hővezetési tényező. Az anyagok hőszigetelő képességét a hővezetési tényező mutatja. Gyakorlatilag a hővezetés az építőanyagokban három hőközlési forma, a hővezetés, a hőáramlás, a hősugárzás, együttes hatását jelenti. A hővezetési tényező anyagjellemző, amely megmutatja, hogy mekkora az egységnyi vastagságú anyag egységnyi felületén időegység alatt átáramló (átvezetett) hőmennyiség, ha a külső és belső felületek hőmérséklet-különbsége is egységnyi. Mennyisége: lambda; mértékegysége: W/mK.

A hővezetési ellenállás. Ez már nem anyagjellemző, hanem a különböző anyagokból készült szerkezetekre, vagy szerkezeti rétegekre vonatkozik, és adott vastagságú réteg hőszigetelő képességére utal.

A hőátadási tényező. A nyugalomban lévő levegőnek nincs hőátadó képessége, a külső térelhatároló szerkezetek felületei mentén azonban a gravitáció és a szélhatások révén a levegő mozog, és kialakul a hőátadás. Minél nagyobb a légmozgás annál nagyobb az átadott hőmennyiség. A hőátadási tényező azt mutatja, hogy a levegő és a szerkezet egységnyi hőmérséklet-különbségének hatására, egységnyi idő alatt, a szerkezet egységnyi felületére vonatkoztatva mennyi hő adódik át a szerkezet és a levegő között.

A hőátadási ellenállás. A hőtechnikai számításoknál általában a hőátadási ellenállás értékével számolunk, ami a hőátadási tényezők reciprok értékei.

A hőátbocsátási tényező. Ha a szerkezet többrétegű, akkor az egyes rétegek hővezetési ellenállását összeadva kapjuk meg a teljes szerkezet hővezetési ellenállását. A szerkezet eredő hőátbocsátási ellenállása a hőátadási ellenállások és a hővezetési ellenállások összege. A szerkezet hőátbocsátási tényezője a hőátbocsátási ellenállás reciproka.

A szerkezetek hőszigetelő képességét az "U" (régen "k") hőátbocsátási tényezővel jellemezzük. A hőátbocsátási tényezű, az "U" (W/m2K) egy szerkezet hőveszteségének mérőszáma. A hőátbocsátási tényező, egységnyi felületű rétegen, egy fok hőmérséklet-különbség esetén létrejövő hőáram. A hőátbocsátási tényező SI-egysége: watt/négyzetméter-Kelvin. Jele: W/m2K.

Tehát: 1 W/m2K a hőátadási együtthatója az olyan 1 m vastag szilárd, sík falnak, rétegnek, amely 1 m2-én egyik oldalról a másikra 1 K hőmérséklet-különbség esetén 1 s időtartam alatt 1 J termikus energiát enged át átadás-vezetés-átadás útján.

Az általános képlet szerint a hőátbocsátási tényező fordítottan arányos a hőátbocsátási ellenállással. Minél nagyobb a falszerkezet hőátbocsátási ellenállása, annál kisebb a hőátbocsátási tényezője.

A hőáramsűrűség. A hőáramsűrűség abban különbözika hőátbocsátási tényezőtől, hogy ez esetben a hőmérséklet-különbség nem egységnyi. Ennek megfelelően azt mutatja, hogy egy adott épülethatároló szerkezet egységnyi felületén az időegység alatt mekkora hőmennyiség áramlik át.

A hőtárolás. A hőtárolás az épülethatároló szerkezetek egy igen fontos jellemzője, a nyári és a téli hővédelem szempontjából. A hőtárolási szám az anyag fajhőjének és testsűrűségének szorzata.

A hőhidak. Az épülethatároló szerkezeteknek mindig vannak olyan részei, amelyeket nem jellemeznek a fent körülírt hőátbocsátásra vonatkozó sajátosságok. Mert a hőáramlás nem egy dimenzióban történik. A hőhidak az épületszerkezetek azon részei, ahol a hőáramlás a falszerkezet közepén kialakuló, egydimenziós hőáramláshoz képest, két- vagy háromdimenziós. Ez a többdimenziós hőtechnikai állapot általában azért alakul ki, mert az anyag folyamatosságát a szerkezetben egy jobb hővezető anyag szakítja meg.

Fontos tervezési és kivitelezési szempont, hogy a külső térrel érintkező szerkezetek nagyjából egyenlő hőszigetelő képességgel rendelkezzenek. A lényegesen gyengébb hőszigetelő szerkezetek belső felülete hidegebb lesz, hőhíd keletkezik, nő az épület egészének hővesztesége, magas belső páratartalom mellett ezen felületeken páralecsapódás jöhet létre, amelynek következtében penészedés alakulhat ki.

A páradiffúzióról. A páradiffúziós tényező: azt a páramennyiséget adja meg, amely a fal két, egymástól 1 méter távolságra lévő rétege között 1 Pa nyomáskülönbség hatására a felület 1 m2-én 1 másodperc alatt áthalad. A páradiffúziós ellenállási szám: egy viszonyszám, amely megmutatja, hogy 1 m vastag anyag diffúziós ellenállása hányszor nagyobb 1 m vastag levegő diffúziós ellenállásánál. Minél kisebb ez az érték, annál jobb páravezetésre utal.

A falak nem tudnak lélegezni, ugyanakkor mégis olyan állapotban kell lenniük, hogy a belső légterek páratartalmát ki tudják vezetni, ezt nevezzük diffúzióképességnek.

Azonban a belső légnedvesség max 3 %-a távozik a falon keresztül, a maradék 97 % pedig szellőztetéssel. A vízgőz párakondenzációhoz vezethet, amely akkor lép föl, ha az alacsony külső hőmérséklet az épület falait úgy lehűti, hogy a már meglévő légnedvesség-tartalom nem tartható tovább és a hideg falakon lecsapódik.

A megfelelő és alkalmas hőszigetelő rendszer beépítése után, a fal meleg marad, a párakondenzáció normál esetben gyakorlatilag megszűnik, de a falak szükséges diffúzióképessége továbbra is megmarad. Ezen kívül, a harmatpont eltolódik az épület falairól a hőszigetelő anyag külső felületére, ahol már nem tehet kárt.     

A lakóklíma. Az egyenletes, kellemes lakókörnyezet elsősorban a külső falak belső felületi hőmérséklete és a lakótér levegőjének hőmérséklet különbségétől függ. Ha túl nagy a különbség, akkor huzatérzés keletkezik. A hőmérséklet különbség általában nem lehet magasabb 3 Celsius-foknál, ahhoz hogy kellemes, egészséges lakókörnyezet jöjjön létre.

A megfelelő és alkalmas hőszigetelő rendszer távol tartja a hideg külső környezetet az épület falától, ezáltal megakadályozza a nagy hőmérséklet-különbség kialakulását a falazat és a lakótér levegője között.

Energiamegtakarítás. Annak érdekében, hogy az energiamegtakarítási igényünk teljesüljön, az épületnek meg kell felelnie (a többi között) például a hőszigetelési követelményeknek is. A megtakarítás nyagysága az energiaszükséglet mutatójától függ, ami az épület termikus minőségi megítélésére vezethető vissza.

Az energiaszükséglet mutatóját az épület fűtési energiaigénye adja meg. Ezirányban jelentősnek nevezhető megtakarítások az úgynevezett alacsony energiaigényű épületek, valamint a passzívházak esetében lehetséges.

A hőszigetelő rendszer akadályozza a meleg kiáramlását, ezáltal kevesebb energiára van szükség a fűtéshez, illetve nyáron a hűtéshez. Ugyanakkor viszont az nem mindegy, hogy mennyi ez a megtakarítás. A legtakarékosabb megoldáshoz a kiváló hőszigetelés mellett a leghosszabb élettartamú professzionális rendszer alkalmazása ajánlott.

Napjainkban az újépítésű, illetve a felújított és korszerűsített épületek jellemzően sokkal úgymond zártabbak mint régen. A többi között ez is az oka annak, hogy a párásodás okozta kellemetlen hatások és károk egyre gyakoribbak a lakásokban. Például: a penészedés és egyéb gombák, amelyeket a kevés szellőztetés és a nem megfelelő fűtés használat is okoz.

Egy lakóház esetében egy nap (24 óra) alatt átlagban a következő mennyiségű nedvesség kerül a levegőbe: személyenként 2 liter; főzés 1 liter; fürdés (személyenként) 1 liter; ruhaszárítás 3,5 liter; szobanövények 0,5 - 1 liter.

Az épület helyiségeit mindig a funkciójuktól és a használatuktól függően szellőztessük. Minél alacsonyabb a helyiség hőmérséklete, annál gyakrabban ajánlott szellőztetni.

Javasolt minden helyiséget általában naponta 3 alkalommal, az évszaktól függően átszellőztetni. Általános irányadó ötletek a megfelelő szellőztetéshez: december, január, február: 4-6 perc; március, november: 6-10 perc; április, október: 10-15 perc; május, szeptember: 15-20 perc; június, július, augusztus: 20-25 perc

 

A megfelelő hővédelemhez szükséges követelményeket már az építészeti műszaki tervezés időszakában figyelembe kell vennie az építésznek.

A 7/2006. (V. 24.) TNM rendeletben megjelent épületenergetikai szabályozás értelmében, az építési engedély kérelemmel 2006. szeptember 01-től a szabályozás követelmény szintjeinek megfelelő, az engedélyezési tervdokumentáció részét képező épületenergetikai számítást kell benyújtani.

Az épületenergetikai szabályozásnak 3 + 1 követelmény szintje van.

1.) követelmény szint. A különböző épületszerkezetek hőszigetelőképessége, amely az "U" rétegtervi hőátbocsátási tényezőre, a határoló szerkezet átlagos hőátbocsátási tényezőjére meghatározza a legnagyobb megengedett értéket.

A korábbi szabályozásban "k" tényezőnek nevezett, hőátbocsátási tényező legnagyobb megengedett értéke: "k" = 0,7 (W/m2K) volt. Az új szabályozás szerint a külső falakra vonatkozó követelmény értéke: "U" = 0,45 (W/m2K).

2.) követelmény szint. Az épület egészének hővesztesége, amelyet kifejező q-val jelölt fajlagos hőveszteségtényező nem lehet nagyobb az épületre a rendeletben megadott módon kiszámolt, W/m2K mértékegységű határértéknél. Ez a követelményszint összefüggésben van a különböző épületszerkezetekkel, az épület jellemzőivel, kialakításával. A követelményérték az épület felület / térfogat arányától függ: minél kisebb lehűlő felülete van az adott belső térfogatnak (praktikusan: minél kompaktabb az épület) annál könnyebben megfelel a követelményeknek.

3.) követelmény szint. Az épület energiafogyasztása, amely az épület hőveszteségein és a napsugárzásból származó hőnyereségen kívül tartalmazza a fűtés, a világítás és a melegvíz-fogyasztás energiaigényét is. Az épület által ténylegesen elfogyasztott, vagy a rendeltetésszerű használathoz kiszámolt energiát primér energiára kell átszámolni.

Az épület energiafogyasztására vonatkozó követelményszint előírása szerint, az épület összesített energetikai jellemzője nem lehet nagyobb a rendeletben meghatározott módon kiszámolt határértéknél. Az összesített energetikai jellemző értéke az épület rendeltetésétől és a felület / térfogat aránytól függ.

+ 1 követelményszint. Meghatározza a nyári túlmelegedés kockázatának határértékét az épületekre. A nyári túlmelegedés ellen elsősorban nagy tömegű, vastag falak építésével védekezhetünk. Példának okáért: nagy tömegű és jó hőszigetelőképességű építőanyag, mint a tégla alkalmazása egyszerre biztosítja a nyári és a téli hővédelmet.

Az MSZ EN 771-1: 2005 szabvány előírása szerint az égetett agyag falazóelemek hőtechnikai tulajdonságaira vonatkozó adatokat az EN 1745 szabványra hivatkozással táblázat, számítás vagy hőtechnikai vizsgálat alapján kell megadni.

A hőszigetelés a hatásos hővédelem fontos tényezője. Csökkentésének korlátai vannak, az optimum elérését követően a további hőszigetelés gazdaságtalan. A hőszigetelés mértéke annál nagyobb, minél kisebb az "U" hőátbocsátási tényező értéke.

Nos egy épületrész pótlólagos hőszigetelésével a hőátbocsátási ellenállása növekszik meg. A hőveszteség szempontjából mértékadó "U" érték azonban nem lineárisan változik az "R" hőátbocsátási ellenállással. Ez azt jelenti, hogy: nem érhető el az "U" értéknél ugyanolyan mértékű javulás, mint az "R" értéknél. Ez egyszersmind azt is jelenti, hogy egyre nagyobb mértékű kiegészítő hőszigeteléssel egyre kisebb fűtési megtakarítás érhető el.

A hőszigetelő képesség egyik a sok fontos tulajdonság közül, de a jelentősége nem kizárólagos. A túlzott hőszigetelés bár energiatakarékos, viszont úgymond dunsztba zárja a házat, ami a normál lakóklíma megváltoztatásával jelentősen rontja a lakóérzetet.

Káros hatásai a páratartalom növekedése, az épületszerkezetek belső felületeinek penészedése a fokozott mértékű szellőztetéssel megelőzhetők, azonban számolni kell a szellőzési veszteségek megnövekedésével. A falazat hőszigetelő-képességének javítása egy bizonyos határon túl már jelentős költséggel, minimális energia-megtakarítást eredményez, ezért ilyen esetben már nem hatékony.

A pótlólagos hőszigetelések gazdaságosságát vizsgáló szakmai kutatások kimutatták, hogy egy 120 m2 külső falfelülető családi háznál a hőátbocsátási tényező "U" = 0,5 W/m2K értékről "U" = 0,4 W/m2K értékre, azaz: 0,1 W/m2K értékkel csökkentése megfelel: 3,2 kWh/24h primer energiafogyasztásnak, amiből csupán 40 W elektromos teljesítmény nyerhető. Ez csupán egy gyengén világító villanyégő működését biztosítja.

. 

A hőtárolás

 

A falak jó hőszigetelő képessége önmagában még nem biztosítja az épületek gazdaságos hővédelmét. A téli hővédelem fontos összetevője a tégla falak hőtároló képessége és hosszú kihűlési ideje. Ez teszi lehetővé az állandó szobahőmérséklet megtartását, például: fűtéskimaradáskor vagy szellőztetés alkalmával, illetve szakaszos fűtésnél az épület rövid idő alatti felfűtését.

A nyári hővédelem egyrészt az épületszerkezet hőtároló képességével, másrészt a nyílászárók árnyékolásával, és / vagy az épület megfelelő tájolásával biztosítható. A nyári hővédelemmel a kellemes komfortérzet elérése a cél. A belső tér túlzott felmelegedését kell megakadályozni.

A ház lakóinak akkor kellemes a közérzete, ha a masszív külső falak a nappal melegében az éjszaka hűvösségét még sokáig megtartják, a nap melegét viszont az est alacsonyabb hőmérséklete miatt sokáig megőrzik.

A téglafalak nagy hőtehetetlenségük következtében nagyon lassan melegszenek fel, késleltetik a kinti meleg hatását és lecsökkentik a napi hőingadozás mértékét. Ilyenformán a téglából épület ház a nyári melegben mesterséges légkondicionálás nélkül is kellemes hőmérsékletű marad.

A hőtehetetlenség elsősorban az építőanyag tömegétől és fajlagos hőkapacitásától (fajhőjétől) függ. Példának okáért: az úgynevezett könnyűszerkezetek hőtehetetlensége kicsi, így a kinti, nyári meleg gyorsabban megjelenhet a belső térben. Az ilyen típusú épületekben általában a légkondicionáló berendezés kiépítése, felszerelése is az építési költségek részét képezi.

A légkondicionáló berendezés üzemeltetésének a költsége (mivel energiát igényel) egy nyári szezonban a nyári - téli hőmérsékleti értékek függvényében bizony megközelítheti, sőt akár elérheti a téli fűtési költségeket, továbbá számítani kell még a mesterséges légkondicionálás lehetséges egészségügyi kockázataira is egyaránt.

A komfortérzet szempontjából döntő jelentőségű a falak hőtárolóképessége.

 

Nos, röviden összegezve a fentieket az elmondható, hogy: az emberek jó közérzetét a házban, lakásban alapvetően a helyiségek klímája határozza meg. Kellemes a klíma, ha a hő, a pára- és a légtechnikai paraméterek egy bizonyos tartományon belül mozognak. Különösen a hőmérséklet és a páratartalom befolyásolják a közérzet állapotát.

A téglaépületben (téglaházban, téglalakásban) megvalósítható a komfort- és közérzetet befolyásoló tényezők optimális összhangja, ilyenformán a tégla kiegynsúlyozott helyiségklímát garantál.           

. 

. 

 Épület életciklus elemzés

 

A feniekben imént (egyebek mellett) már pontosítottuk, hogy az építőipar az egyik legnagyobb energia- és nyersanyag fogyasztó szektor. Hozzávetőlegesen Európában az éves bruttó energiafölhasználás 40 %-át az épületek energiaigénye teszi ki, és a keletkező szennyezőanyag-kibocsátás is ezzel arányos.

Mivel az építőipar a nagy hulladéktermelő ágazatok közé tartozik, így ebben a szektorban is különösen fontos szerepe van az életciklus-elemzésnek. Hiszen ez segíthet a megalapozott döntéshozatalban, a termékfejlesztésben és végső soron az energiatakarékosságban.

A 2002-es év folyamán jelentős előrelépés történt az épületek energiafogyasztásának csökkentése érdekében, ez volt az úgynevezett európai uniós épületenergetikai irányelv megalkotása, amely az épületek energiahatékonyságának növelésével közvetve a környezetterhelés- és a széndioxid-kibocsátás csökkentését segíti elő.

Ezen irányelv szellemében alkotta meg a hazai törvényhozás az épületek energetikai jellemzőinek meghatározásáról szóló 7/2006. (V. 24.) TNM rendeletet, amely már az eddiginél jóval összetettebb megközelítést eredményez.

Sajnálatosan azonban ez a szóban forgó rendelet még mindig csupán az épületek üzemeltetésével foglalkozik, figyelmen kívül hagyva az egyéb életciklus szakaszokat, például: az építőanyagok előállítását, szállítását, az épületek építését, felújítását, karbantartását, valamint idővel majd a bontását.

Az életciklus-elemzés (Life Cycle Assessment - LCA): egy módszer arra, hogy egy termék, egy folyamat vagy egy szolgáltatás lehetséges hatásait elemezzük különböző környezeti szempontok alapján, annak teljes élettartama folyamán, a nyersanyagbeszerzéstől a gyártáson és használaton át egészen a tönkremenetelig, a leselejtezésig, a kidobásig.

Az épületnek, mint terméknek (összetettsége, egyedi mivolta és hosszú élettartama okán) komplex és nem egyszerű feladat a környezetterhelési számítások elvégzése.

Az épület életciklus elemzés minden be- és kimenetet (leltárelemzés: nyersanyag- és energiafölhasználás, illetve emissziók, hulladékok, zaj stb.) számításba vesz, majd a vizsgált funkcionális egységre, például: 1 kg építőanyagra, 1 m2 alapterületre vonatkoztatja.

Az elemzés lényege, hogy a "termék" (az épület) teljes élettartamát és minden lehetséges környezeti hatást figyelembe vesz "a bölcsőtől a sírig". Vagyis a nyersanyag kibányászástól kezdődően egészen az épület bontása utáni hulladék kezeléséig.

Az épület életciklus elemzés (LCA) gyakorlati haszna igazán az energiamegtakarításban érhető tetten. Ez pedig egyaránt fontos szempont az új épületek megvalósítása és a meglévő épületek felújítása esetében is.

A többi között ezért is lényeges, hogy az építészek (illetve rajtuk kersztül a döntéshozók) már a korai tervezési fázisban használják az életciklus-elemzési módszereket, ilyenformán pedig szepont legyen az épület környezetre gyakorolt hatása, a fenntarthatóság.

Az építészeti műszaki tervezési folyamat elején meghozott stratégiai döntések nagy és hosszan tartó hatással bírnak az egész épület "teljesítőképességére", azonban a korai tervezési fázisban új épületek esetében még csak igen kevés információ áll rendelkezésre.

Később, amikor már több döntés is megszületik, akkor már pontosabb elemzés végezhető, de a lehetséges alternatívák száma már korlátozott.

Majd a következő életciklus szakaszban, a felújítás tervezése is hosszantartó hatással bír, ekkor biztosítani kell, hogy az épület a jövőben is teljesíteni fogja a vele szemben támasztott követelményeket.

Az életciklus szemléletű építészeti műszaki tervezés során az épület több lehetséges épületszerkezeti és épületgépészeti kialakítására elvégzett elemzés megkönnyíti az épületszerkezetek optimalizálásához szükséges döntések meghozatalát.

Példának okáért, hogy: milyen építőanyagokat használjunk, milyen energiaforrások közül vállasszunk, a napkollektor valóban csökkenti-e az épület környezetterhelését, mely tényezők a legfontosabbak ahhoz, hogy energia hatékony felújítást végezhessünk stb.

Praktikusan az új épületek építészeti műszaki tervezése folyamán adódik a legtöbb lehetőség az épületek környezeti teljesítőképességének a maximalizálására.

Azonban a meglévő épületek esetében a rendelkezésre álló eszközökkel egy komplex épületfelújítás során (s így nagy mennyiségű beépített energiával) jelentősen csökkenthető az üzemeltetési energiaigény (ezzel pedig a környezetterhelés).

Ugyanakkor egy épület felújításának a tervezése sok bizonytalanságot is rejt magában, elsősorban a meglévő állapot pontatlan ismerete miatt. Az eredeti tervdokumentáció jellemzően csak ritkán áll rendelkezésre a maga teljességében, vagy az utólagos átalakítások miatt már nem a jelenlegi állapotot rögzíti, illetve a beépített anyagok tulajdonságai változtak, romlottak, avulás stb.

A vonatkozó számítások minél pontosabb elvégzéséhez szükséges az adott épület általános diagnosztikai vizsgálata, illetve indokolt esetben komplex épületdiagnosztikai vizsgálat (az épület teljes körű műszaki állapotfelmérése, valamint hőkamerás szakvizsgálata), azért hogy az összes szerkezet pontosan beazonosítható legyen.

Az épületek öregedése természetes folyamat, de az úgynevezett tiszta öregedés, azaz: a  tervszerű épületkarbantartás hiánya gyors értékcsökkenéshez, majd pusztuláshoz vezethet.

Az épületfelújítási ciklusok gyakoriságát az úgynevezett másodlagos szerkezetek élettartama, avulása határozza meg, jellemzően 20 - 25 évente átfogó épületfelújításra van szükség, amelyek mind értéknövelést, mind környezetterhelés-csökkenést eredményeznek.

A felújításra váró épületek tekintetében igen gyakori kérdés, hogy: felújítani vagy elbontani? Ha a válasz felújítani, akkor: hogyan? mikor? milyen mértékig?

Ezen kérdésekre a megalapozott választ az épület életciklus elemzési számítások értékelésével kaphatjuk meg. A megfelelő épületfelújítási stratégia fölállításához az alább következő (meglévő épületek vonatkozásában általános) lehetséges variációkat szükséges általában megfontolni:

  • az épületet nem újítjuk fel, kisebb javítások elvégzésével úgymond pusztulni hagyjuk, és elbontása után esetleg majd a helyére építünk egy új épületet;
  • az épületet felújítjuk: (1) általános módon, a jelenlegi épületenergetikai előírásnak megfelelően (úgynevezett értékálló felújítás), ezzel az üzemeltetési energiaigény lecsökken, és az épület hátralévő élettartama növekszik, így az új épület építése csak később válik szükségessé;
  • az épületet felújítjuk (2) a jelenlegi épületenergetikai szabályozást meghaladó módon, alacsony energiafelhasználásra törekedve (úgynevezett értéknövelő felújítás), ilyenformán az épület üzemelési energiaigénye jelentősen lecsökken, és az épület várható élettartama is növekszik;
  • az épületet lebontjuk, és építünk helyette egy új, a jelenlegi követelményeket kielégítő, modern épületet.

A fent imént részletezett lehetséges variációkra az elemzések elvégzése és kiértékelése után már szakszerűen megalapozott módon kiválaszthatjuk, hogy környezetterhelési szempontból melyik a legoptimálisabb megoldás.

Természetesen az eredmények mindenkor az adott épületre vonatkoznak, hiszen minden épület esetében más és más variáció lehet az optimális, mert minden épület egyedi.

Egyébiránt a kapcsolódó döntések megkönnyítése érdekében az épület életciklus elemzést (LCA) úgynevezett életciklus költségelemzéssel (LCC) is kiegészíthetjük.

Az úgynevezett életciklus szemlélet már napjainkban sem idegen az ingatlanpiactól, igaz itt elsősorban életciklus költségelemzésről (Life Cycle Cost-ról - LCC-ről) szoktunk beszélni.

Ugyannakor persze az épület életciklus elemzés (Life Cycle Assessment - LCA) és az életciklus költségelemzés (Life Cycle Cost - LCC) között jellemzően vannak átfedések is, a legnyilvánvalóbb példája ennek: az energiafelhasználás, aminek környezetterhelési és költségvonzata is van egyaránt.

Az életciklus költségelemzés (Life Cycle Costing - LCC) alkalmazása napjainkban már egyre inkább terjed az épület-ingatlan tulajdonosok, illetve a beruházók, befektetők, építtetők körében a projekt alternatívák kiértékelésekor.

Nos, a fentieket összegezve tehát: az épület életciklus elemzés a lényeget tekintve azt szolgálja, hogy a környezet terhelése szempontjából kedvezőbb, az optimálist jobban megközelítő döntések szülessenek.

Például: a különböző építészeti műszaki tervváltozatok közül (szakmailag ezirányban is megalapozottan) ki lehessen választani, hogy melyiket érdemes megvalósítani.

Egy meglévő épületről pedig szakmailag ezirányban is megalapozottan el lehet dönteni, hogy (környezeti szempontból) érdemes-e felújítani, vagy inkább bontásra kell ítélni.

. 

. 

Kapcsolódó építéstörténeti visszatekintés

 

Mivel az ezirányú tapasztalatok alapján már ismert, hogy minden dolog lényege némileg annak történetében van, ezért hát ajánlott röviden (dióhéjban) áttekinteni az elmúlt közel százötven esztendő épületfizikai vonatkozású hazai építéstörténetét.

A Fővárosi Közmunkák Tanácsa által 1871 ben kiadott ideiglenes építési utasítások között szerepelt (a többi között) az épületek teherhordó falai vastagságának a szabályozása is.

A lényeget tekintve egyszerű ökölszabály volt ez, amely a Monarchia téglájára (nagyméretű tégla: 14x29x6,5 cm) alapozva, teherbírási követelmények miatt a legkisebb falvastagságot 1,5 tégla, azaz: 44 cm méretben határozta meg.

Egyúttal ez a vastagság a legfelső szintre vonatkoztatott legkisebb falméret volt. Az egyes emeleti födémek csatlakozásánál a falakat szélesíteni kellett, mégpedig fagerendás fődém felfekvése esetén 15 cm-rel, acélgerendás födém felfekvése esetén 7,5 cm-rel.

A feniekből az következik, hogy a földszinti - első emeleti  80 - 100 cm átlagos vastagságú nagyméretű téglafalak "k" (napjainkban már: "U") hőátbocsátási tényezője bizony igen közel járt a nemrég még úgymond hallgatólagosan elfogadott k = 0,7 W/m2K értékhez.

Nos, összegzéséként talán még annyit, hogy például: Budapest fővárosban az ezt megelőző századforduló (a XIX. - XX. század fordulója) környékén megépített többszintes, többlakásos bérpaloták (amelyek napjainkban már jellemzően társasházak) felújítása, korszerűsítése, rekonstrukciója alkalmával (a fentieket is figyelembe véve) nem elsődlegesen a falak kiegészítő hőszígetelésével célszerű foglalkozni.

Hanem inkább az ablakok légzárásának a javításával, hiszen ilyenformán jellemzően költséghatékonyabban lehet a kívánt célt elérni. Ugyanakkor persze ezzel az eszközzel is mindenkor szakszerűen, körültekintően és gondosan, mértékkel szabad csak élni.

 

Majd az I. világháborút követően, 1920-tól porosz mintára új szabványos téglaméret került bevezetésre, a mai napig tégla alapmodulként értelmezett kisméretű tégla: 12x25x6,5 cm befoglaló mérettel. Az ebből készülő teherhordó falakat már számítással ellenőrizték, ilyenformán a falvastagságot a teherbírás követelménye szerint határozták meg.

Itt is megadtak azonban egy minimum értéket, mégpedig már kifejezetten hőtechnikai megfontolásból. Eszerint a külső teherhordó falak legkisebb falvastagsága szintén 1,5 tégla, ez azonban az időközben már megváltozott téglaméret miatt 38 cm vastagságot eredményezett. Ilyenformán a "k" (napjainkban már: "U") = 1,5 W/m2K.

No tehát, az eddigi építéstörténeti visszatekintésünk alapján (a témánkkal összefüggésben) megállapítható, hogy a téglamodul méretének a változása, és a falak teherbírásának számítással történő meghatározása (méretezése) kevesebb anyagfölhasználást, gazdaságosabb építést, ugyanakkor viszont hőtechnikai szempontból a falazat átlagos hőátbocsátási tényezőjénak romlását eredményezte.

Hiszen 1871-től, illetve az akkori századforduló (a XIX. - XX. század fordulója) környékén készült épületeknél még: "k" = 0,7 W/m2K, majd az 1920-tól készült épületeknél bizony már: "k" = 1,5 W/m2K (a "k" napjainkban már: "U").

 

A II. világháborúig tartó korszak. Az épületfizikai problémák fölismerése, illetve az azokra adható építészeti válaszok megfogalmazására a XX. század első felében került sor.

A különböző vastagságú falszerkezetekkel határolt helyiségek hőszigetelő képességének az ismeretére gyakorlatilag elsősorban az épületek fűtésének méretezéséhez volt szükség.

A Magyar Királyi Iparügyi Minisztérium 12.600/XVI/1937 számú rendelete például: a központi fűtések méretezéséhez különböző falvastagságokra ad meg táblázatos formában hőátbocsátási ("k" tényező, napjainkban már: "U" betűvel jelöljük) értékeket.

Dr. Möller Károly az 1940-es évek környékén gyakorló építészként és szakíróként a vonatkozó épületfizikai ismereteket úgymond az építészet gyakorlati nyelvén, a szakma által közvetlenül hasznosítható formában tette közkinccsé.

A saját számításai alapján táblázatos formában közölt különböző: falakra, födémekre, tetőkre és nyílászárókra a gyakorlati építészeti műszaki tervezésben közvetlenül hasznosítható "k" értékeket.

Az tudnivaló még, hogy a méretezés korabeli alapelve szerint: a hőszigetelés minimuma az a "k" érték, amelynél a belső falfelületen még éppen nem jön létre párakicsapódás.

Nos, összegezve a fentieket azt mondhatnók, hogy a II. világháburút megelőző években (mások mellett Dr. Möller Károly ezirányú szakmai tevékenységének is köszönhetően) úgymond virágzásnak indult a hőtechnikailag is átgondolt építészeti műszaki tervezés.

 

A szocialista építés (1945-1989) időszaka. 1945-öt követően az épületfizikai gondolkodást is tükröző építés (egy külön jegyzet tárgyát képező okokból) évizedekre háttérbe szorult.

1965-ben született meg az ME 30-65-ös Műszaki Előírás, amely ugyan még nem általánosan kötelező érvénnyel, de legalább úgymond ajánlás jelleggel már némi segítséget nyújtott a hőtechnikai szempontokat is figyelembe vevő épülettervezéshez.

Majd ezt követően eltelt még 14 év addig, hogy 1979-ben (áprilus 1-i hatálybalépéssel) megjelent az első hőtechnikai szabvány: MSZ-04-140/2-79 "Épületek és épülethatároló szerkezetek hőtechnikai számításai. Hőtechnikai méretezés" címmel.

Ez a szóban forgó szabvány akkortájt az építészek számára jól használható szemléletet, az ellenőrző számításokhoz pedig átlátható közelítő számítási eljárásokat adott.

Ezt követően pedig újabb 7 év eltelt addig, hogy 1986-ban (március 15-i hatállyal) életbe lépett az: MSZ-04-140/2-85 jelű szabvány, amely a korábbi szabványra épít, de néhány tartalmi változást, és követelményérték-szigorítást hozott.

A szóban forgó szabvány öt évig volt hatályos, voltaképp ez egy úgymond építész-barát szabványnak volt nevezhető. Mert az előírásainak a betartása az építész számára belátható, a javasolt számítási módszerekkel a lényegesebb építész tervezői szemléletű elemzések elvégezhetők voltak.

Mindkét szabvány határozott előírást adott a határoló szerkezetek (falak, tetők, illetve a homlokzatfelület súlyozott átlaga) hőátbocsátási tényezőjének  (akkor: "k", ma már: "U") megkívánt értékekre vonatkozóan. Ezek a követelmények az 1986-os szabványban (a tető kivételével) szigorodtak.

Egyébiránt mindkét szóban forgó szabvány a számíthatóság érdekében egyszerűsítésekkel élt, és elvonatkoztatott a valóságos épületfizikai jelenségektől.

 

A rendszerváltás utáni időszak. 1992-ben lépett hatályba az: MSZ-04-140/2:1991 jelzésű szabvány, amely a számozását tekintve úgy tűnik, mintha az 1979-es és az 1986-os elődjének a folytatása lenne, de valójában azonban egészen más alapelvek szerint épül föl.

A szabvány meglehetősen összetett, ha úgy tetszik, akkor igen bonyolult szerkezetű. Összetettségének egyik oka az, hogy a számítási módszereiben fölhagy a korábbi úgynevezett idealizált egydimenziós hőáramlás elfogadásával, helyette a valóságot jobban leíró többdimenziós hőáramokat és többdimenziós hőmérsékletmezőket igyekszik figyelembe venni a hőtechnikai méretezés során.

Ez azt jelenti, hogy a számításoknál nem csak az egyes határoló felületeken, hanem a különböző vonalmenti hőhidakon keresztül kialakuló hőveszteséget is figyelembe kell venni. A hővédelmi teljesítmény igazolása (energetikai követelmény kielégítése) mellett az egészségvédelem biztosítása, az állagvédelem ellenőrzése is a szabvány hatásköre.

 

A XXI. század első évtizede. Az már biztosan elmondható, hogy maga az ezredforduló nem sok változást hozott az építészet és az épületfizika viszonyában.

Az MSZ-04-140/2:1991 szabvány bonyolultsága és nehéz kezelhetősége miatt az építészek (és bizony az építésügyi hatósági előadók többsége) jellemzően a '70-es és a '80-as évek úgymond nosztalgiájának divatja szerint a határoló felületek "k" értékének megfelelőségét igazolta az engedélyezési tervek épületfizikai fejezetében.

Az Európai Parlament és a Tanács 2002/91/EK irányelvében foglaltak szerint az EU tagországoknak legkésőbb 2006-ig meg kellett hozniuk saját energiatakarékossági rendeletüket, az épületek energiateljesítményének javítása, és e teljesítmények megfelelő tanúsítása érdekében.

Az épületek energetikai jellenzőinek meghatározásáról szóló hazai 7/2006. (V. 24.) TNM rendelet az európai elvárásoknak csak egy szeletét elégítette ki: energetikai követelményértékeket állít fel, és számítási módszert ad azok kielégítésének igazolására.

Ezzel gyakorlatilag felülírja az MSZ-04-140/2:1991 szabvány hővédelmi teljesítmény igazolásával foglalkozó bekezdéseit.

 

A rendelet hármas követelményszintet állít az építész elé:

A.) 15 év nélkülözés után ismét visszahozza a határoló szerkezetek hőátbocsátási tényezőjének a '79-es és '86-os szabványban megismert "k" követelményértékeit, csakhogy a korábbihoz képest szigorúbb határértékeket ad meg, és az egységes EU jelölésrendszer alkalmazása miatt a korábbi "k" hőátbocsátási tényezőt ezután "U" betűvel kell jelölni.

B.) Az 1991-es szabványhoz hasonlóan a tervezett épület geometriai viszonyai függvényében meghatározott követelményértékkel kell összehasonlítani az épület egységnyi fűtött térfogatra vetített fajlagos hőveszteségi tényezőjét ("q"), amelynek számítása során a felületi és a vonalmenti hőveszteségek mellett a napsugárzásból származó hőnyereségeket is figyelembe lehet venni. Minderre egyszerűbb, és részletesebb számítási eljárásokat és megoldásokat ajánl.

C.) Új feltételként megjelenik a rendeletben a tervezett éület geometriai viszonyai függvényében meghatározott "Ep" követelményértékkel megadott összesített energetikai jellemző. Ennek számértékével az épület gépészeti és elektromos berendezéseinek egységnyi fűtött alapterületre vetített, primer energiahordozóra átszámított energiaigényét kell összehasonlítani.

Az imént fentebb fölsorolt három független követelményszintnek külön-külön és együttesen meg kell feleltetni az épületet. 

Nos, a fent leírtakat is figyelembe véve, a lényeget tekintve, megállapítható, hogy a szóban forgó témánkkal összefüggésben a vonatkozó követelmények egyre szigorodtak, a számítási eljárások pedig tovább bonyolódtak.

 

Az Európai Parlament és Tanács először a 2002/91/EK számú, Az épületek általános energiahatékonyságára vonatkozó irányelvet módosította, majd 2010-ben kihirdette: Az épületekenergiahatékonyságáról szóló 2010/31/EU számú irányelvet.

A szóban forgó irányelv szerint 2021-re minden új építésű épületet közel nulla energiafelhasználású és CO2 - kibocsátású épületként kell megvalósítani.

A konkrét követelményértékek a helyi klimatikus viszonyok függvényében országonként eltérnek, de azokat úgy kell meghatározni, hogy a költségek szempontjából optimális egyensúly jöjjön létre a szükséges beruházások és az épület teljes élettartamára vetített energiaköltség-megtakarítás között.

Ezen elvek és a Magyarországhoz hasonló klímával rendelkező országok tapasztalatai alapján az úgynevezett passzívházakra vonatkozó ajánlások válhatnak mértékadóvá.  

. 

. 

Az energia és az épület 

 

Az úgynevezett technikai civilizációnk óriási nagyságú és intenzitású technikai arzenált hozott létre és működtet folyamatosan hihetetlen mennyiségű és sűrűségű energia fölhasználásával. Az épületek energia-használata ennek "csak" körülbelül: 35-40%-a, a maradék 60-65%-ról bizony csak ritkábban esik szó.

A kényelmünket biztosító technika a fosszilis- és hasadóanyag energiahordozókból előállított energiával működtethető hatékonyan, ezek azonban egyre nehezebben és drágábban férhetők hozzá.

A megújuló energiák (szoláris, geotermális, víz, szél stb.) kis "sűrűségűek", hozzáférésük nem egyenletes, meg kell oldani a begyűjtés, sűrítés, tárolás és elosztás problémáit.

A megoldások széles skálája áll rendelkezésre, azonban a hasznosító berendezések előállítása, valamint sokoszor a működtetése is fosszilis energiát igényel.

 

Az energetika: a természetben előforduló energiahordozók - ipari, fűtési, világítási célokra történő átalakításával, hasznosításával foglalkozik.

Az energiafajták ismeretére egyébként azért is szükség van, mert az épület használója jellemzően csak az úgynevezett végső energiával találkozik. Így nincs rálátása arra, hogy például: az épületelemek előállításuk, szállításuk, beépítésük, felújításuk, majd végül elbontásuk (vagyis: az életciklusuk) során mennyi energiát igényelnek.

Hiszen a mindenkori épülethasználó jellemzően és általában csak az úgynevezett használati energia pénzügyi vonatkozásaival kerül kapcsolatba.

. 

Az energiafajták

 

  • a "primer energia": a természetes állapotban lévő fosszilis és /vagy megújuló energiahordozók (szén, kőolaj, földgáz, nap, biomassza) energia tartalma;
  • a "szekunder energia": a másodlagos energia a nemesített / átalakított energiahordozók (koksz, benzin, hő, áram) energiatartalma;
  • a "végső / haszon-energia": a "maradék" energiatartalma, a fűtőtestek hője, a helyiségek világítása, az autók mozgási energiája stb.

 

Az energiafogyasztások összehasonlítása csak a primer energia tartalmuk alapján lehetséges. Az energiahordozók kitermeléséhez, a másodlagos energiafajták előállításához energiára van szükség.

A véglegesen hasznosuló és a primer energia hányadosa az energiahsználat hatásfoka (%). A felhasználó rendszerint csak részhatásfokot és nem rendszerhatásfokot ismer, ilyenformán nincs tudomása a termékek beépített (szürke) energiatartalmáról sem.

. 

 Az épületek energetikai minőségének meghatározására

szolgáló különböző módszerek

 

1.) Az energetikai tanúsítvány: célja az, hogy az épület energetikai minőségi kategóriájának pontos meghatározásával, a javítási lehetőségek fölsorolásával a tulajdonos, az építtető, illetve a leendő vevő vagy bérlő tájékozódhasson az épület üzemeltetésével kapcsolatban várható költségeiről, illetve ezzel kapcsolatos javítási lehetőségekről.

A vonatkozó jogszabályi rendelkezés szerint az épület energetikai tanúsítványának javaslatot is kell tartalmaznia az épület (vagy önálló rendeltetési egység) energiahatékonyságának költségoptimalizált vagy költséghatékony növelésére, kivéve abban az esetben, amennyiben erre nincs ésszerű lehetőség.

2.) Az energetikai audit: az auditálás eredménye az épületet, az épületgépészeti rendszereket és a fogyasztói magatartást együttesen tükrözi, ezért aztán az úgynevezett veszteségföltárás a fogyasztói magatartásra is tesz ajánlásokat.

3.) Az energetikai felülvizsgálat: ennek a keretében azt kell vizsgálni, hogy a rendszer kialakítása, hatékonysága megfelel-e az irányadó jogszabályoknak. Az energetikai felülvizsgálat célja a berendezés és a rendszer energetikai hatékonyságára vonatkozó tájékoztatás. Az energetikai felülvizsgálat egyébként nem helyettesíti az előírásoknak megfelelő biztonsági vizsgálat elvégzését.

4.) A monitoring: az elért eredmények utólagos, mérésekkel történő igazolására szolgál, a támogatással megvalósult, energia megtakarításra irányuló épület felújítások, korszerűsítések eredményességének az igazolásánál használatos módszer.

5.) A számítógépes szimuláció, a modellezés: a számítógépes tervezésnél már széles körben alkalmazzák, ezért az energetikai megfelelőség vizsgálatának a módszere is ehhez igazodik, mégpedig olyanformán, hogy az elektronikus tervek fölhasználásával az energetikai folyamatok vizsgálata is virtuálisan történik.

.  

. 

Energiatudatos építészet

tervezés, építés, felújítás, korszerűsítés - energiatudatosan

 

Napjainkban már gyakorta hallani, hogy magánépítkezések esetében 2020-tól, illetve közpénzen történő építés esetén pedig 2018-tól kizárólag úgynevezett közel nulla energia felhasználású épületeket lehet csak építeni. De valójában igen kevesen vannak, akik valamelyest tisztában vannak azzal, hogy voltaképp ez mit is jelent majd a számunkra.

Az energiafelhasználás nem csupán az egyre szigorodó jogszabályi környezet miatt fontos. Hanem azért is, mert például: egy épület 20 éves életciklusában az üzemeltetési költségek az építés (az épületmegvalósítás) költségeinek mintegy négyszeresét teszik ki.

Az adott épület funkciójától függően ennek jelentős része (30 - 60 %-a) az üzemeltetés energiaköltsége. Amennyiben a lakóépületek tekintetében részletesebben megvizsgáljuk ezeket a költségeket, kiderül, hogy a legnagyobb hányad (kb.: 65 %) a fűtésre megy el.

Nos, ennek a megváltoztatásáért az építész szakember bizony sokat tehet, ugyanakkor egy rossz döntéssel akár több tíz évre indokolatlanul megnövekedhetnek egy család kiadásai.

Kezdjük tehát az elején, mégpedig az építészeti műszaki tervezést megelőző időszakban, vagyis: a megfelelő és alkalmas építési telek kiválasztásának az idején.

Ilyenkor még a leendő építési helyszín, az adott település léptékében gondolkodunk, a megvalósítandó épület energiaköltségének legfőbb befolyásolói, amelyekre az építési telek kiválasztása során oda kell figyelni, azok az építésztervezés vonatkozásában következők:

A benapozási kérdések: Megfelelően tudom-e tájolni az épületet? Beárnyékol-e bármilyen épített vagy természeti környezeti elem? Van-e lehetőségem aktív energiahasznosító berendezések elhelyezésére?

A domborzat kérdései: Szélvédett vagy szélnek kitett területen helyezkedem el? Hogyan alakul a mikroklíma a környezetben? Ennek megfelelően hogyan változik a fűtési hőszükségletem?

A városi hőszigethatás kérdései: Hogyan alakulnak a hőmérsékletek a környezetemben? Hogyan hat a mikroklíma a nyári hűtési és a téli fűtési igényemre? Tudok olyan környezetet létrehozni, amely csökkenti a hőszigethatást?

A telepítés kérdései: Van-e lehetőségem olyan telepítést létrehozni, amelyből adódóan csökken az épület fűtött térfogat-, illetve lehűlő felület aránya, és ezzel együtt a fűtési energiaigény? Tudom-e kompenzálni a szélső, kitettebb épületrészek (lakások) energiaigényét építészeti eszközökkel?

Összegezve tehát az imént részletezetteket: a fenti felsorolás természetesen nem fed le minden lehetőséget, amellyel egy épület esetében javítani lehet az energiamérlegen.

Ugyanakkor az integrált környezet- és energiatudatos építészeti tervezés jelentősen tudja csökkenteni a későbbi használókra, lakókra háruló épületüzemeltetési költségeket.

Fontos még kiemelni, hogy az energiatudatos építészet eszközeinek az együttes használata és szakszerű optimalizálása esetében nem csupán az épületüzemeltetés költségei csökkenhetnek, hanem az építési beruházásé (az épület-megvalósításé) is.

Például: az integrált építésztervezési módszer alkalmazása során több esetben előfordul, hogy csökkentett épületgépészeti teljesítményeket vagy egyszerűbb épületszerkezeteket lehet beépíteni, ami alacsonyabb építési (épület-megvalósítási) költséghez vezet.

Mindez azonban persze csak akkor lehetséges, ha az építészeti tervezés legelső szakaszától kezdve egy úgynevezett integrált tervezőcsapat (építésziroda) dolgozik a megbízáson, az engedélyezési-, valamint a kiviteli (megvalósítási) terv tekintetében egyaránt, mert így minden döntés azonnal vizsgálható, hogy annak milyen rővid és hosszú távú hatásai vannak az épület energiahatékonyságának a vonatkozásában.

Magyarországon az épületek fűtésére, illetve hűtésére átlagosan, az úgynevezett használati energiának több mint 50 %-át fordítjuk.

A maradék megoszlik a melegvíz készítés (kb.: 10-12%), a főzés és a háztartási géphasználat (kb.: 8-10%), a világítás (kb.: 1-2%), és az épületek megközelítését lehetővé tevő közlekedés (kb. 20%) energiaszükséglete között.

Nos, a fentieket is fegyelembe véve, a jó döntés érdekében, az építészeti műszaki tervezés során mindig ajánlott elkészíteni az épület energiamérlegét.

Kettőféle energiamérleg ismert. A gyakorlatban a fűtési / hűtési energiamérleggel számolunk, de létezik az épületek úgynevezett életciklusra vetített energiamérlege is.

Az épületek energiamérlege praktikusan a keletkező veszteségek és a belső nyereségek különbségéből számítható. Magyarországon napjainkban a hagyományos (régebbi építésű) házak, épületek vonatkozásában a veszteségek általában lényegesen meghaladják a belső (passzív) nyereségeket. Ez a hiányzó energia jellemzően különböző épületgépészeti megoldássokkal, praktikusan valamilyen fűtési rendszerrel kerül pótlásra.

Új épület megvalósítása, illetve meglévő épület felújítása, korszerűsítése esetében már az építészeti műszaki tervezés időszakában (a többi között egyik igen lényeges szempontként) körültekintően foglalkozni kell az energetikai vonatkozásokkal is.

Amelynek keretében még az épület tervezési szakaszban, illetve az épület felújítást megelőzően már vizsgálható a meglévő állapot, az így elkészülő vizsgálati elemzések alapján már célratörően elvégezhetők az esetleg indokoltnak látszó módosítások a terveken, illetve kidolgozható egy szakmailag ezirányban is megalapozott épületfelújítási, korszerűsítési úgynevezett munkaprogram-tervezet.

Meglévő épület energiaköltség-csökkentésére készülő munkaprogram-tervezet összeállításához kapcsolódó, illetve ennek az alapját képező komplex épület műszaki állapotfelmérés során teljes körűen vizsgálva van maga az adott épület, illetőleg annak energiafelhasználása.

A komplex épületdiagnosztikai vizsgálat, valamint az esetlegesen szükséges és indokolt hőkamerás (épület-termográfiás) célzott szakvizsgálatok alkalmával feltárásra kerülnek az energiaveszteségek helyei, valamint azoknak mértéke.

Majd a kapott információk feldolgozását követően kimunkálásra kerülnek az adott épületre vonatkozó, egyedi megoldások, kidolgozásra kerül a megoldandó munkafeladat-sorrend az energiaköltségek csökkentésére, az energiatakarékos és költséghatékony épületműködés megteremtésének az érdekében.

Mindezek mellett persze legalább olyan fontos, sőt talán az egyik legfontosabb dolog, hogy új épület esetében az építész szakember az úgynevezett energiatudatos épülettervezés gyakorlatában is járatos és már némileg tapasztalt legyen, gondos, körültekintő, fontolva haladó és mérlegelve fejlesztő szakmai munkát végezzen.

Idevonatkozóan az még tudnivaló, hogy az épületek energiatudatos tervezése igen összetett feladat, ami praktikusan az épület környezetbe történő illesztésével, a megfelelő tájolások kiválasztásával, a tömegek egyszerűsítésével kezdődik.

Mindezt a kisebb épületek, például: a családi házak esetében bizony nehezebb tartani, hiszen kisebb térfogathoz fajlagosan nagyobb lehűlő felület tartozik.

Ilyen szempontból általában előnyösebbek, illetve az építésznek némileg könnyebb dolga van, például: a többszintes úgynevezett kompakt épületek esetében.

Az energia megtakarításra irányuló épületfelújítások, korszerűsítések tekintetében azt még érdemes tudni, hogy az egyik legjobb hatásfokkal a családiház kategóriában az úgynevezett kockaházakat (a '60-as, '70-es években épült lakóházakat) lehet felújítani, korszerűsíteni.

Hiszen az ilyen (kockaházak) régebbi építésű típusépületek megfelelnek az úgynevezett kompakt tömegű épületek követelményeinek, vagyis egy tömbben vannak. Magyarán szólva: minél jobban közelít egy épület alapterülete a négyzethez, annál kisebb lesz az épület hővesztesége, ha amúgy minden más tényező változatlan.

Mert egyébként az erre-arra elnyúló, kinyúló épületrészekkel is rendelkező házak esetén ez már gazdaságtalanabb, hiszen ekkor már szerteágazók, nagyok a lehűlő felületek.

Az energia megtakarításra irányuló, energiatudatos épületfelújítás, korszerűsítés során az épületek hőveszteségének korlátozása, illetve a hővisszanyerő gépészeti berendezések alkalmazása gyakori megoldás.

A külső térelhatároló szerkezetek, illetve a belső fűtött és fűtetlen helyiségeket elválasztó szerkezetek hatékony hőszigetelésével, valamint a távozó úgymond "romlott" levegő hőtartalmának visszatartásával az energiafelhasználás csökkenthető.

Ebben az épületfelújítási, korszerűsítési konstrukcióban jellemzően fosszilis energiával működő, de ugyanakkor jó hatékonyságú (hűtő / fűtő) gépészeti berendezésekre vannak cserélve a meglévő úgymond "energiafaló" épületgépészeti berendezések.

Alapvetően ezirányban kéttőféle módszer járatos:

1.) az úgynevezett passzív rendszerek: főleg a napenergiára épített, többnyire az üvegházhatás elvén alapuló rendszerek, amelyben (az építészet szakmai eszköztárát praktikusan alkalmazva, fölhasználva) úgymond az épületszerkezetek látják el az épületgépészet feladatának nagyobb részét.

2.) az aktív és hibrid környezeti energiahasznosító rendszerek: részben vagy egészben gépészeti eszközökkel gyűjtik be, tárolják (kollektorok) és hasznosítják a nap, a föld, a levegő, a talajvíz hőenergiáját, vagy nap (esetleg a szél) energiáját felhasználva közvetlenül ternelnek villamos energiát, fotovoltaikus napelemek (szélkerekek).

A hőszigetelő rétegek méretének és a légzárásnak határt szabnak az eredeti építészeti, valamint épületszerkezeti megoldások, például: a hőhidak, a komfortérzet (a lég- és felületi hőmérséklet, páratartalom, légmozgás) és a levegőminőség követelményei.

Bizony előfordul, hogy éppen ez az utóbbi "felejtődik" el (az ellenőrzött szellőzés), ez idővel építésbiológiai következményekkel járhat (penészedés, károsanyag kibocsátás stb.).

A városi ember életének általában kb.: 85 - 90 %-át épületben tölti, így a kedvezőtlen szerkezetek és anyaghasználatok könnyebben idézhetnek elő megbetegedéseket.

Az utólagos hőszigetelés a térelhatároló szerkezetek külső (építészetileg kevésbé értékes homlokzat és tömegképzés esetén), illetve a belső felületen építhetők be. Épületfizikai szempontból a külső oldali elhelyezés látszik megfelelőbbnek, ugyanakkor persze az anyaghasználat, az esetleges építőipari kivitelezési szakszerűtlenségek, a tűzvédelmi problémák ez esetben is okozhatnak nehézségeket.

A műemlék épületek, a helyi védelem alatt álló épületek, a megőrzendő homlokzati kialakítású történeti (historikus) épületek általában belső oldali hőszigeteléssel kerülnek felújításra. Ami jellemzően páratechnikai és épületgépészeti vezetékelhelyezési problémákat idézhet elő. Ezenkívül pedig úgymond "elszigeteli" a belső tér felöl a passzív energiahasznosításban jól alkalmazható hőtároló tömeget.

Amennyiben a minőségi kézműves építészet, a gondos és gazdaságos épületfelújítás (például: homlokzati hőszigetelés), illetve az átgondolt és szakszerű épületkorszerűsítés egyszersmind párosul a korszerű épületszerkezetekkel (például: nyílászárókkal), természetes alapú építőanyagok hatékonyságával, akkor bizony jelentős mértékben csökkenthető, például: az épületek külső burkán keresztül elvesző energiamennyiség.

Ugyanakkor a falak jó hőszigetelő értéke önmagában még nem oldja meg a helyzetet, ezért a tetőnél, illetve a lábazat irányába, valamint az esetleg fűtetlen szomszédos terek felé ugyanúgy le kell szigetelnünk az épületet. Vagyis (ahogy a szaknyelvben újabban elterjedt): összefüggő, megszakítás nélküli úgynevezett termikus burok létrehozására kell törekedni.

A termikus burok. A magyar burok szó egy megszakítás nélküli, minden irányban felületfolytonos külső védőréteget jelent, így a határoló szerkezetben elhelyezett, például: nyílászáró, valamint az energetikai működést befolyásoló egyéb szerkezeteket sem lehet figyelmen kívül hagyni.

Ennek alapján azt mondhatjuk, hogy a termikus burok: az épület téli és nyári hővédelmét felületfolytonosan, hőhídmentesen, pára- és légzáró módon biztosító, a fűtött térfogatot határoló szerkezetek összességét jelenti.

A fentiek alapján már érzékelhető, hogy a téli és a nyári hővédelem nem választható el egymástól: a téli fűtési és a nyári hűtési energiamegtakarítást egyszerre kell vizsgálni. Ezt a 2010/31/EU számú irányelv is alátámasztja, hiszen a megvalósítandó épületeknek a teljes évre vetítve kell közel nulla energiafelhasználásúnak lenniük.

Az épületek külső falai, azok úgynevezett hőszigetelő burka a télikabát szerepét tölti be. Ennek elsődleges szerepe a beltéri komfortérzet biztosítása, de ezen kívül egyrészről csökkentenie kell az energiaveszteséget, másrészről meg kell akadályoznia azt, hogy az esetleges helytelen rétegrend, vagy a hőhidak miatt páralecsapódás alakuljon ki a határoló szerkezetek belsejében, vagy azok belső felületén.

Az épületek hőszigetelő burkának másik jelentős eleme a nyílászáró. A fából készült tokszerkezetek vastagsága növekszik, és bizony itt is hozzá kell szokni a hőhídmegszakítás fogalmához. A műanyag ablakok kamraszáma is növekszik, de meghatározó mégis az üveg marad. Az üvegtáblák közötti üreg nemesgáz töltést kap, az üvegek intelligens bevonata fényre sötétedik, visszaveri a nyári külső hőterhelést, és csökkenti a téli hőveszteséget.

Egyre nagyobb jelentőséggel bír a nap épületbe jutó energiájának hasznosítása, a praktikus cél tehát: a szabad bejutás biztosítása, vagyis: a benapozás. Ez tudatos tájolással, az üvegezett felületek megfelelő méretével és elhelyezésével érhető el, ilyenformán ezek már energiatermelőként vesznek részt az épületek energiaháztartásában.

Az energiatudatos építészeti műszaki tervezés során (a többi között) például arra is figyelemmel kell lenni, hogy: a leendő épület formája, a tömege, a tájolása is jelentős módon hatással van az energiamérleg alakulására.

Vagyis például: már a tervezési fázisban kellő figyelmet kell fordítani a hőszigetelő burokra vonatkozó összetett elvárások teljesítésére, a térelhatárolás általános feltételeinek és a részletképzések egyenértékű minőségének a megvalósítására, a különböző rétegrendek, csomopontok szakszerű megtervezésére, a megfelelő és alkalmas anyagok és szerkezetek kiválasztására, a beépíteni szándékozott épületgépészeti berendezések megfelelőségére, illetve a gépészeti rendszerek szükség szerinti helyének a biztosítására is egyaránt.

Idevonotkozóan bizony lényeges tudnivaló még az is, hogy a komplex kialakítású épületgépészeti rendszer esetében, például: a fűtés, a hűtés, a légkezelés nem egymástól függetlenül működnek, hanem összehangoltan üzemelnek egymás mellett.

Az építészet és az épületgépészet szakmai eszköztárát egyaránt praktikusan fölhasználva, hazánk éghajlati jellemzőihez is igazítva megvalósított, összetett épületgépészeti rendszer alkalmazása esetén a különböző funkciók (például: fűtés, hűtés, melegvíz-ellátás, légkezelés) ellátásakor, egy optimális vezérlésre alkalmas, számítógépes szabályozás gazdaságos energiafelhasználást biztosíthat.

Az épület energiamérlegének készítése során komplex épületenergetikai program alkalmazásával történik a hőveszteségek és hőnyereségek számítása. Már a különböző főbb épületszerkezetek, alapvető építőanyagok összeválogatása idején meghatározásra kerülnek azok épületfizikai vonatkozásai, valamint a mutatószámai is egyaránt.

Ennek alapján valamely épületszerkezet, szerkezeti elem, illetve egyes építőanyagok esetleges változtatása esetén részletekbe menően is követhető annak kihatása az adott épület hőszükséglete vonatkozásában.

Ugyanakkor persze az építészeti műszaki tervezés időszakában mindenkor törekedni kell (legalább) a közel optimális épületszerkezetek, szerkezeti elemek, építési anyagok megválasztására, mert mindezek jellemzően hosszabb távon és döntő módon határozzák meg az adott épület mutatószámait.

Természetesen ezirányban a pénzügyi vonatkozások is igen meghatározóak, így persze egyúttal ezeket is figyelemmel kell kísérni. Hiszen nem közömbös, hogy az esetlegesen kedvezőbb épületfizikai tulajdonságok mekkora pénzügyi ráfordítás mellett érhetők el.

Egyébiránt az épületek energetikai vizsálata nem csupán a vonatkozó jogszabályi rendelkezések miatt lényeges, hanem azért is, mert a növekvő energiaköltségek okán az építkezési (beruházási) döntések egyik igen meghatározó előfeltételévé vált.

Hiszen az épületenergetikai számítások az összes energiafelhasználást és nyereséget figyelembe veszik, ezért az eredmény ezirányban komplex képet ad az épületről, ilyenformán megalapozott adatokat tud szolgáltatni a kapcsolódó gazdasági és pénzügyi számításokhoz - a befektetőnek, beruházónak, építtetőnek (megrendelőnek) egyaránt.

A témával öszefüggésben talán még annyit, hogy a már elfogadott hivatalos stratégiák szerint az Európai Unió és Magyarország is kiemelten kezeli az energetikai beruházások támogatását, hiszen az energiamegtakarítás a kapcsolódó költségek csökkenése mellett egyúttal az energiafüggőség igen erőteljes szorításán is enyhít.

 

Következzen most néhány praktikus szaktanács az energiahatékony lakóház kialakítására, illetve, javaslatok arra nézvést, hogy a lakás energiafelhasználásának legjelentősebb tételét, vagyis: a fűtési energiát környezetbarát módon csökkenthessük.

Az épület hőveszteségét, vagyis hogy a fűtésszezonban mennyi energia szökik el belőle a külső tér felé, döntően meghatározza a határoló épületszerkezetek hőszigetelő képessége.

Ha ez az érték jó, az egyrészről közvetlenül csökkenti a ház energiaveszteségét, másrészről pedig közvetve is szolgálja az energiatakarékosságot azáltal, hogy a belső felületek magasabb hőmérsékletűek lesznek, így a hőérzetünk javul, és alacsonyabb léghőmérséklet mellett is jól érezzük magunkat.

A megfelelő hőmérséklet. A helyiség hőmérsékletének csökkentése jelentős energia-megtakarítási lehetőséget jelenthet. Az ajánlott hőmérséklet betartásával, a komfortérzet csökkenése nélkül érhető el energiamegtakarítás. A lényeget tekintve minden 1 Celsius-fok hőmérséklet-csökkenés révén 5 % energiamegtakarítás érhető el.

A lakóépület energiatakarékosság lényeges eleme lehet a programozható helyiség-termosztát. Ennek a segítségével az épület fűtöttségét napszakok szerint változtathatjuk.

A ritkán használt helyiségeknek nem kell teljesen felfűtve lenniük, de a nagyon hideg téli napokon ne állítsuk le teljesen a fűtést, mert akkor a szomszédos helyiségek sokkal több energiát igényelnek, illetve a lehűlt helyiségek újra felfűtése sem gazdaságos.

A fűtési rendszer. Napjainkban még a legelterjedtebb energiaforrás a földgáz. Ez főként a korábbi évtizedek gázbevezetési kampányaiból és a múltban még kedvező gázárból adódik. Ez persze igen kedvezőtlen, meglehetősen kiszolgáltatott helyzetet eredményez mind az ország, mind az emberek számára.

Magánemberként, ha például valakinek családi háza van, akkor építtethet kandallót vagy cserépkályhát, de egy városi lakásban még ezek a lehetőségek sincsenek meg.

Tehát, ha a földgázhoz vagyunk kötve, akkor fontos, hogy legalább biztonságosan üzemelő és jó hatásfokú gázkazánnal fűtsünk.

Egy idevonatkozó statisztika szerint: az évente eladott gázkészülékeknek napjainkban még mindig csak kis százaléka kondenzációs kazán, amely a vízgőzben és a füstgázban egyébként elvesző energiát is hasznosítja, ezért magasabb a hatásfoka.

A kazánok kiválasztásánál lényeges szempont, hogy csak akkora teljesítményű legyen, amekkorát az épület vagy a lakás hőigénye megkíván. A tüzelőberendezések névleges teljesítményükhöz közeli paraméterek mellett működnek a legjobb energetikai hatásfokkal.

A hőleadás módja. Ugyanolyan hőmérséklet mellett melegebbnek érezzük a padló- és falfűtést a radiátoros fűtési rendszernél. A falfűtésnél a falfelület hőmérséklete közel azonos az emberi test hőmérsékletével, így a kellemes hőérzethez a helyiség levegő-hőmérsékletének nem kell megasnak lennie, ellentétben a radiátoros fűtéssel.

Ebből következően az adott helyiség hőmérséklete 2 - 3 Celsius-fokkal is csökkenthető, ami már önmagában körülbelül: 15 % energia-megtakarítást eredményez.

A biztonságos üzemelés. Nemcsak a kazánon múlik, hanem a füstgázelvezetésen és a friss levegő utánpótlásán is. Nagyon veszélyes helyzetek, sőt szén-monoxid-mérgezések tudnak kialakulni, például: az ablakcseréknél, amikor az új, tökéletesen tömített nyílászárók már nem teszik lehetővé a nyílt égésterű készülékek által megkövetelt, egyébként az ablakcsere előtt, korábban megszokott légcserét.

Egyébiránt ha lehetőség nyílik arra, hogy építkezésbe vagy nagyobb léptékű épületfelújításba, korszerűsítésbe fogjunk, akkor kifejezetten megfontolandó, hogy alacsony energiafelhasználású vagy nagyon kis hőveszteséggel üzemelő épületet hozzunk létre.

Amit már megújuló forrásokból is el tudunk látni energiával, és ilyenformán nem igényel földgázbekötést. Erre már számos példa van országszerte, mind lakóházak, mind irodaépületek körében egyaránt. Az energiaellátást jellenzően hőszivattyúkkal oldják meg, ami egyben a nyári hűtésre is alkalmazható.

A hőszigetelés. Természetesen a legjobb eredmény a fűtési energia megtakarítása terén az egész épület, illetve lakás megfelelő hőszigetelésével érhető el.

Ugyanakkor idevonatkozóan még az is tudnivaló, hogy a napjainkban általában használatos 5 - 8 cm-es hőszigetelési vastagságok nem elégítik ki még a minimális követelményeket sem. Hiszen egy energiahatékony épület homlokzati hőszigetelése 12 - 15 cm-nél kezdődik.

A hőszigetelést kívül kell elhelyezni, a belső hőszigetelés csak kivételes esetben képzelhető el, ha más megoldás nem lehetséges, például: műemlék (megőrzendő homlokzat kilakítású történeti) épületek esetében.

Ekkor viszont igen körültekintően kell eljárni, építész szakembert kell bevonni, aki számításokkal tudja ellenőrizni, hogy ez a megoldás nem fog-e páralecsapódást okozni a falszerkezet belsejében.

Ilyenkor ugyanis a lényeget tekintve arrol van szó, hogy magát a falat is elszigeteljük a belső, fűtött tértől, ezáltal a hőmérséklete csökkenni fog, és ahol a hőmérséklet az úgynevezett harmatpont alá esik, ott a pára kicsapódik. Ahol pedig a hőmérséklet fagypont alatt van, ott bizony a fagyveszély is fennáll.

Összegezve, ha az épület szigetelése kívülről nem megoldható, akkor bár a belső oldali hőszigetelés nem ajánlott, mégis érdemes lehet megfontolni. Ekkor praktikusan azt kell mérlegelni, hogy hány centimétert tudunk úgymond nélkülözni a hőszigetelés számára.

A javasolt vastagság 10 - 12 cm, továbbá nagyon lényeges a szigetelés lakás felőli oldalán egy párazáró fólia elhelyezése. Mert ennek hiányában a lakásból a falakon át távozó pára a hőszigetelésben éri el a harmatpontot, amikor kicsapódik, és átnedvesíti a hőszigetelést.

A párazáró fólia nem engedi, hogy a pára a szerkezetbe jusson, egyébként pedig a belső hőszigetelésnél a kálcium-szilikát anyagú hőszigetelő tábla alkalmazása javasolt.

A hőszigetelő anyagok. A falak hőszigetelésének napjainkban leggyakrabban alkalmazott anyaga a polisztirol. Könnyen kezelhető, megmunkálható, ugyanakkor viszont nagyon oda kell figyelni a tűzvédelmi szempontokra, önmagában ugyanis jól éghető anyag, a tűzvédelmi előírásoknak csak komplex rendszerben tud eleget tenni.

Ezért gondosan, az előírásokat betartva szabad csak kivitelezni, a kiegészítő rétegekre, elemekre, a különböző gépészeti áttörések tűzbiztos lezárására is figyelemmel kell lenni.

A korszerű poliuretán keményhab-változatok PUR és PIR (poliizocianurát) összetevők keverékéből állnak. Ennek köszönhetően a PUR / PIR hőszihetelések kisebb vastagsággal tudják ugyanazt a teljesítményt produkálni, mint az egyéb hőszigetelések.

Az anyag tűzvédelmi tulajdonságai is kedvezőbbek a többi műanyaghoz képest, nem égve csepegő, önoltó, nem izzó, a tűz a szigetelőanyagban nem terjed.

Az ásványgyapot hőszigetelő anyagok nem éghetőek, a páradiffúziós ellenállásuk nagyon alacsony, alig haladja meg a levegőjét, így igen kedvező a páratechnikai viselkedésük.

Akusztikailag is előnyösek, mert a szálszerkezetük miatt nagyon jó a hangelnyelő képességük. Az ásványgyapot termékek legújabb generációja már formaldehidmentes kötőanyaggal készül, nagyrészt reciklizált alapanyagból; puhább tapintású, kisebb porképződéssel, könnyen vágható.

A növényi alapú hőszigetelések közül a fagyapot a legismertebb hazánkban, de forgalomban vannak len- és kender alapú hőszigetelések is. Amikor az ökológiai és a fenntarthatósági szempontokat is mérlegeljük, akkor bizony látnivaló, hogy kívánatos lenne ezek szélesebb körű elterjedése.

A hőszigetelést kívülről védheti üvegszövet hálóra felhordott vakolat. Napjainkban ez a leginkább elterjedt, a köznyelvben dryvit rendszerként ismert megoldás. De védheti a hőszigetelést kívülről valamilyen szilárd burkolat is, például: tégla, szálcement, fémlemez, kompaktlemez - stb. burkolat.

Az utóbbiaknál a hőszigetelő anyag és a burkolat között átszellőztetett légrést kell kialakítani, a burkolat kivitelezéséhez pedig szükséges valamilyen rögzítő- vagy vázrendszer. A kivitelezésük összetettebb, ha úgy tetszik, akkor bonyolultabb és költségesebb, viszont az élettartamuk is hosszabb, és a karbantartási igényük is kisebb.

A nyílászárók. Az ajtók, ablakok, üvegfalak alapvetően befolyásolják az épület energetikai működését. Jelentős részük van az épület hőveszteségében (10 - 25 %), ugyanakkor a rajtuk keresztül megnyerhető napenergia pozitívan befolyásolja az energiamérleget.

Nyáron viszont ez a plusz hőmennyiség már nemkívánatossá válik, tehát gondoskodnunk kell az árnyékolásról is. Az tudnivaló, hogy: igazán hatékony csak a külső árnyékolás tud lenni, hiszen ha a hő egyszer az üvegen belülre kerül, akkor bizony már nincs visszaút.

A nyílászárók cseréjénél ajánlatos inkább fa nyílászárót választani. Egyrészről azért, mert könnyebben karbantartható, felújítható, mint a műanyag vagy alumínium nyílászárók. Másrészről pedig azért, mert a fát az ember a természettől kapta ajándékba, hogy szépítse, meleggé és meghitté tegye vele a környezetét, az életterét, az otthonát.

Az elmúlt évtizedek úgymond műanyag lázát követően az utóbbi időben már a természetes dolgokhoz történő visszatérés a nyílászárók területén is jellemző. Egyébként pedig az épületek vonatkozásában mindenkor ajánlatos óvakodni a divatosnak látszó vagy trendinek gondolt épületszerkezetektől, anyagoktól.

Az épület oly mértékben legyen divatos, amilyen mértékben ideiglenes, például egy kiállítási pavolon. Az épületek jellemzően évtizedekre készülnek, ezért nem ajánlatos, ha a legdivatosabbak vagy legtrendibbek, hanem minden vonatkozásban időtállónak kell lenniük.

Az épületszerkezetek folyamatosan fejlődnek, amelyek bizonyítottak, beváltották a hozzájuk fűzött reményeket, a funkciójuknak megfelelnek, azok fognak fönnmaradni hosszú távon. Hiszen az élet kérlelhetetlen akarata mindenkor megköveteli az őt, az embert szolgáló praktikus térvilág megteremtését.

Ilyenformán pedig az öntörvényű és szükségszerű rend úgymond praktikus elve más, ellentétes térvilágot, időlegesen divatosnak vagy trendinek mondott, illetve annak gondolt szerkezetet, anyagot hosszútávon egyszerűen nem fogad el, az ilyen dolgokat idővel kidobja az építészet kelléktárából.

Ahogy a természetben is, úgy az épületszerkezetek (például: a nyílászárók) esetében is idővel mindenkor érvényesül az élet akarata, vagyis: a tartós maradandóságót sugárzó létezés anyagban, szerkezetben (pl.: fa nyílászáró szerkezetekben), illetve az egész épületben történő megnyilvánulása.

Egyébként pedig idővel mindenkor működésbe lép az építészet saját ellenőrzési rendszere is, illetve visszaüzen az emberek, az épülethasználók józansága is, napjainkba az épületek tekintetében leginkább azt üzeni, hogy a virtuális helyett a valóságost, a mesterséges helyett a természetest szeretné látni.

Nos, nyílászáró csere esetén arra kell törekedni, hogy az új nyílászáró "U" értéke ne haladja meg az 1,1 W/m2K értéket. Idevonatkozóan fontos tudnivaló még, hogy: ne az üveg "U" értékét, hanem a teljes nyílászáróra vonatkozó "U" értéket figyeljük.

Gyakori probléma az is, hogy penészedés jelentkezik, amikor a lakást nem hőszigetelik, viszont úgymond túl jól záró, új ablakokat helyeznek el. Az új nyílászárók teljes mértékben akadályozzák a pára távozását a lakásból, miközben pedig a hőszigetelés hiánya miatt a falak belső felülete hideg marad.

A megnövekedett páratartalom a hideg falakon lecsapódik, a nedves felület pedig igencsak kedvez a penészgombák megjelenésének. Ezért a legjobb megoldás időben, de legalább a nyílászáró cserével egy időben szigetelni a házat.

Amennyiben erre nincs lehetőség, akkor gyakrabban kell szellőztetni, de ezzel viszont az új nyílászárókkal megspórolni szándékozott energiát, vagy akár még többet is egyszerűen kiszellőztetjük a szabadba. Azonban szellőztető rendszer kiépítése költséges beruházás, ezért lakások esetében nem jellemző.

Ilyen esetekben megoldást jelenthet az úgynevezett rés-szellőző beépítése a nyílászáróba. A rés-szellőző rendszer légbevezető és légelvezető elemei a belső páratartalom folyamatos érzékelésével, zsaluk nyitásával és zárásával a lakás területén automatikusan és külső segédenergia nélkül szabályozzák a beáramló friss levegő, valamint az elvezetésre kerülő úgymond szennyezett levegő mennyiségét, így biztosítva a belső légtérben a mindenkori optimális légcserét és páratartalmat, ilyenformán elkerülhető a pénészedés is.

Idevonatkozóan kiemelten fontos tudnivaló még, hogy amennyiben az új, légtömör nyílászáróval ellátott helyiségben nyilt égésterű, hagyományos gázkészülék van, akkor az ablakok tömítése tilos és életveszélyes, mert ezek a készülékek a helyiség oxigénjét fogyasztják, ezért szükség van a filtráció révén, vagyis az ablakok nem teljes körű légzárása által, bizonyos levegő utánpótlásra. A gépi szellőzés hiányában bizony az ablakok teljes körű légzárása több kárt okozhat, mint a vélt hőveszteség.

Egyébként pedig bizonyos esetekben a nyílászárók cseréje helyett praktikusabb a meglévők felújításában gondolkodni. Jellemzően műemléki épületek, helyi védelem alatt álló történeti (historikus) épületek nyílászáróinak a cseréjével egyrészről pótolhatatlan értékek mennek tönkre, másrészről pedig az úgynevezett fenntarthatóság szempontjából is az a célravezető, ha a meglévő erőforrásokat hasznosítjuk.

A homlokzati üvegezett nyílászárók hőátbocsátási tényezőjére (az általában szokásos esetekben) a 7/2006. (V. 24.) TNM. rendelet "U" = 1,60 W/m2K követelményértéket ír elő.

Ebbe a hőátbocsátási tényezőbe az üvegezés, annak távtartói és a keretszerkezet egyaránt beleszámítanak, tehát mindig lényeges dolog, hogy az egész szerkezetre vonatkozó adatot kell ismernünk. Az alsó indexekkel is megkülönböztethetjük: "Ug" = üveg, az "Uw" pedig az egész ablakszerkezet hőátbocsátási tényezője.

Ezt a követelményt egyébként ajánlott túlteljesíteni, egyrészről az energiaköltségek szempontjából, másrészről pedig azért, mert az épület hőveszteségének számításakor jól jöhet némi pluszteljesítmény ezen a téren.

A fentiek alapján már bizonyára érzékelhető, hogy az ablak minősége igen lényeges, de ugyanilyen fontos tényező annak szakszerű és körültekinő beépítése is. A vonatkozó szakmai kutatások, valamint az ezirányú számítógépes szimulációk azt mutatják, hogy a jelenleg általánosan jellemző gyakorlat, amikor a nyílászáró szerkezet egyszerű ütközéssel, illetve csavaros rögzítéssel, a rések PUR-hab kitöltésével kerül csatlakoztatásra a falhoz, nem megfelelő.

Mert az ablak és a fal ilyen módon létrejövő találkozásánál hőhíd keletkezik, a fal belső felületének hőmérséklete a toknál nagyon alacsony lesz, ami párakicsapódáshoz, penészedéshez vezet. Ezért a nyílászáróknál plusz hőszigetelések beépítése javasolt.

Ha a falszerkezeten nincs plusz külső hőszigetelés, mert önmagában is megfelel, az ablak kávabélletét ez esetben is javasolt hőszigetelni. Ehhez rendelkezésre állnak úgynevezett káva-hőszigetelő elemek, és a falazóelemek tekintetében az úgynevezett kávatéglák.

Amennyiben a fal hőszigetelt, akkor a kiemelkedően energiatakarékos épületeknél (például: a passzívházak) sokszor a külső hőszigetelő síkjában helyezik el a nyílászárókat, beljebb lévő ablakoknál a hőszigetelést befordítják. Ez az utóbbi megoldás legtöbbször toktoldók beépítését is szükségessé teszi, mert maga a tokszerkezet nem elég széles ahhoz, hogy a hőszigetelés vastagságát fel tudja venni.

Kiemelt fontossággal bír a beépítés kérdése régi épületek esetén a felújításhoz kapcsolódó ablakcseréknél. Gyakorta látni arra példát, hogy az ezt megelőző századforduló környékén, illetve a két világháború között épült patinás házak, történeti (historikus) épületek nyílászáróit úgymond modern ablakokra cserélik.

Előfordul, hogy gondosabban, a régi nyílászáró szerkezet osztásait, arányait megtartva, de gyakorta látni, hogy teljesen igénytelenül, felelőtlenül, még a PUR-hab tömítést is látszani hagyva történik, a csak névleges felújítás keretében, a nyílászárók cseréje.

De az esztétikai következményeken túlmenően sajnos az épületenergetikai hatása is jellemzően negatív az efféle, csak névleges felújítási akcióknak. Mert ezekben az épületekben eredetileg beépített kapcsolt gerébtokos ablakok ugyanis épületfizikailag átgondolt és jó szerkezetek, bár az építésük korában járatos technikai lehetőségeknek megfelelően alakították ki őket, de még ma is jól működnek.

Az egyébként számítógépes szimulációval és mérésekkel is kimutatható, ezeknél a régi ablakszerkezeteknél, hogy a belső ablakszárny tokja és a fal találkozásánál mindig megfelelő felületi hőmérsékletet biztosítanak. Ablakcsere esetén viszont az új szerkezet a külső ablakszárny helyére, a falnak egy hidegebb szakaszára kerül, ahol egymagában már nem tudja elkerülni a hőhidasság veszélyét.

Ezért az ilyen régi házak, történeti (historikus) épületek esetében a nyílászárók cseréje helyett inkább javasolt a meglévő ajtók, ablakok eredethű felújítása (restaurálása), értékmegőrző átalakítása, a külső ablakszárnyba hőszigetelő üveg beépítésével.

Épületlábazat, pince, erkély. A falak lábazati szakaszai az átlagnál jobban ki vannak téve a víz, a nedvesség negatív hatásainak, ezenkívül a mechanikai igénybevételük is nagyobb, ezért ide olyan hőszigetelést kell választani, ami ezeknek a hatásoknak is ellenáll.

A földszinti, talajon fekvő padlók hővesztesége a külső körvonalak mentén a legnagyobb, mivel a talaj hőmérséklete néhány méterrel a felszín alatt egész évben szinte állandó.

A hétköznapi építési gyakorlatban a talajon fekvő padló és a lábazati fal kapcsolata egyike az erősen hőhídveszélyes helyzeteknek. Erre nézvést megnyugtató megoldást a passzívházakhoz kidolgozott csomópontok között találni, ahol az úgynevezett termikus burok folyamatossága érdekében lemezalap készül, és a hőszigetelés ez alatt helyezkedik el, és még egy úgynevezett fagyvédő szoknya formájában túl is nyúlik az épület kontúrjain.

Idevonatkozóan lényeges tudnivaló még, hogy az imént fent leírt esetben a hőszigetelő anyaga csak nagy terhelést is kibíró extrudált vagy formahabosított polisztirol, illetve habüveg lehet. A lényeget tekintve általánosan érvényes tanács nem adható, minden eset más és más a talaj-, a padló- és az alapozási szint függvényében, ezért mindig egyedileg kell megtervezni ezt a csomópontot.

Alápincézett épület esetében el kell dönteni, hogy a pince a termikus burkon belül vagy azon kívül helyezkedjen-e el. Ha a pincét nem akarjuk fűteni, és ezért a termikus burkon kívülre kerül, a pincefödémet alulról kell hőszigetelni. Új építésnél ajánlott a falszerkezetbe is hőhídmegszakítót beszerelni a fűtött és a fűtetlen terek határán.

Ha a pince fűtött, akkor a pincefalakat kívülről körbe kell hőszigetelni. Ennek kettőféle módja van. Ha a hőszigetelés a vízszigeteléshez képest kívülre kerül, akkor igen alacsony vízfelvételű és nagy szilárdságú hőszigetelő anyagot kell választani. Olyan anyagok is vannak már, amelyek drénszerűen elvezetik a talajnedvességet.

Ha viszont a hőszigetelés a vízszigetelésen belülre kerül, akkor a szilárdságára kell odafigyelni, hogy a föld, illetve esetleg a talajvíz nyomását el tudja viselni.

Az erkélyek a szokásos konzolos, vasbeton gerendás vagy lemezes kialakítással nagyon jelentős hőhidakat jelentenek, amit a körbe-hőszigetelésük is csak részben enyhít.

Kétféle úton lehet úgymond hőhídmentes erkélyt kialakítani. Az egyik megoldás az, amikor az erkély önálló tartószerkezettel: oszlopokkal, pillérekkel rendelkezik és az erkélylemez sincs hőtechnikailag kapcsolatban az épülettel.

A másik lehetőség az, hogy a konzolos elemeket hőhídmegszakítóval szigeteljük el az épület többi részétől. A hőhídmegszakítók ma már kereskedelmi forgalomban megvásárolható termékek.

Lapostető, terasztető, zöldtető. A lapostetők sem problémamentes szerkezetek. Mert amíg a magastetőknél a beépítetlen padlástér egy, a külső és a belső tér közötti átmeneti, pufferzónaként működik, a lapostető viszont közvetlenül ki van téve a hőmérséklet-ingadozásnak, az időjárás viszontagságainak, napsütésnek, csapadéknak stb.

Ezért sok réteget kell kialakítani ahhoz, hogy az összes funkcióját: hőszigetelés, vízszigetelés, a vízelvezetéshez szükséges lejtés és szerelvények, párazárás és -elvezetés, hőmozgás biztosítása - el tudja látni.

Ezért az alkalmazott hőszigetelést mindig nagyon gondosan kell kiválasztani, attól függően, hogy a tető egyenes vagy fordított rétegrendű-e, van-e lejtésadó réteg, vagy maga a hőszigetelés lesz-e az, valamint hogy járható-e, sőt esetleg gépjárművel ráhajtanak-e.

Ekkor is alapos tervezésre van szükség, és ezenkívül (ahogy a tetőtér-beépítéseknél is) mindenképpen javasolt, hogy a tető rétegei és egyéb kiegészítő elemei egy termékcsaládból származzanak, egymással összeépíthetők, kompatibilisek legyenek. Lényeges továbbá, hogy a kivitelezés mindig a termékek alkalmazástechnikai útmutatója figyelembevételével történjen.

Az esetleges hibák bizony energiaveszteséggel is járnak: a hőszigetelés beázás vagy páralecsapódás következtében átnedvesedik, így jelentős mértékben veszít a hőszigetelő képességéből.

A nyári melegben a lapostető alatti helyiségek erősen ki vannak téve a túlmelegedés veszélyének. A kellően vastag hőszigetelés valamit segíthet ezen, de mivel a tető külső fala akár extrém módon is felforrósodhat, valószínűleg nem fogja teljes mértékben megoldani a problémát.

A felső felület hőmérséklete lényegesen kedvezőbb lesz, ha a lapostetőt zöldtetőként alakítjuk ki. Egyébként ez a magoldás úgymond ökológiai szempontból is jobb, például: csapadékvíz elvezetése, a növények oxigéntermelése stb.

A zöldtetőnek kettő típusát különböztetjük meg. Az extenzív zöldtetőnél 5 - 10 cm-es ültetőközeg kerül kialakításra, amelybe szárazságtűrő, évelő, különösebb gondozást nem igénylő növények kerülnek.

Az intenzív zöldtetőknél pedig az ültetőközeg minimum 30 centiméteres, de a tető teherbírásától főggően jóval vastagabb is lehet. A növényzet a kertekben általában megszokott fajákból állhat, de természetesen azért tekintettel kell leni a helyi klímára, 1 - 1,5 méteres talajvastagság esetén általában már kisebb fák is ültetésre kerülhetnek. Voltaképp ez a zöldtető már tetőkertként, pihenésre is használható.

A terasztetők a lapostetőhöz hasonló szerkezetek. A lényeget tekintve csak az különbözteti meg őket, hogy ezek mindig pihenésre is alkalmas, járható lapostetők és kapcsolatban állnak valamilyen (jellemzően) lakótérrel.

Az utóbbi időben, főként a többszintes, többlakásos lakóépületek, az úgynevezett társasház-építkezéseknél gyakorta alkalmazzák a terasztetőket úgymond az épülettömeg megmozgatására. Az viszont a fentiekből már ismerős, hogy ez az energiatakarékosság szempontjából nem feltétlenül kedvező dolog.

Ugyanakkor építészeti vonatkozásban eredményezhet tetszetős megoldásokat, valamint az így kialakuló teraszok értékes életteret nyújthatnak. 

Azonban erről a szerkezetről is tudni kell, hogy nagyon figyelni kell rá a tervezés és a kivitelezés során egyaránt, mert sok hibalehetőséget rejt, például: az alatta lévő lakás számára egy jelentősen lehűlő felület, vízelvezetés, vízszigetelés, a csatlakozó lakás és a terasz padlószintjének összehangolása stb.

A tetőtér-beépítés. Egyrészről gyakorta előfordul, hogy szükségünk van a tetőtérben beépíthető négyzetméterekre is. Másrészről a tetőterek érdekes, hangulatos belső tereket kínálnak, valamint a tetőablakokon át való kilátás lehetőségét is egyaránt.

Ugyanakkor az tudnivaló, hogy aki beépített tetőtér létrehozására vagy utólagos tetőtér-beépítésre szánja el magát, tisztában kell lennie azzal, hogy egy igen összetett és épületfizikailag nem igazán kedvező szerkezet megvalósítására vállalkozik, amelyhez megfelelő szaktudás, körültekintő tervezés és precíz kivitelezés szükségeltetik.

A tetőtér voltaképp könnyűszerkezetes épületrész, amely megfelelő hőtároló tömeg híján (kivéve ha úgynevezett vasbeton koporsófödém készül, ami némileg segít ezen), nyáron erősen fel fog melegedni. Ezért aztán a telken egy-két magas növésü fa, amelyik árnyékot ad, bizony kincset ér ilyenkor.

Az egyik lehetőség szerint jellemzően a beépített tetőtérnél a szarufák vonalában vezetjük a hőszigetelést. Korábban általában a szarufák közötti teret töltötték ki hőszigeteléssel, de az épületenergetikai követelmények szigorodása, illetve a szarufák hőhíd szerepének felismerése következtében ez ma már nem elégséges, ezért a szarufák alatti plusz hőszigetelés is javasolt.

A másik lehetőség, hogy a szarufák fölé kerül teljes vastagságban a hőszigetelés. Ehhez megfelelő nyomószilárdsággal és egyéb mechanikai jellemzőkkel bíró anyagot kell választani. Ebben az esetben alulról látszik a szarufák ritmusa, ami építészetileg kifejezetten kedvező kialakítást eredményezhet.

A hőszigetelés pontos vastagságát a tervet készítő építész tudja majd (számítással) meghatározni, ugyanúgy, mint a tetőtér külső térelhatárolásának egyéb rétegeit, és ezek sorrendjét.

A tetőterek beépítésénél a megfelelő vastagságú és rétegösszetételű tetőfödém nagyon fontos a padlástér optimális mikroklímájának eléréséhez.

A szakemberek közül sokan esküsznek a szaruzatok közötti vastag vagy teljes szerkezeti rétegű, mások pedig a szaruzat alatti kapcsolású födémekre. Mindekettő jó, az utóbbi még jobb is.

A tetőfödémek készítésénél gyakorta elkövetnek egy igen nagy hibát, mégpedig azt, hogy az épület határolófalai és a közbülső teherhordó szerkezet úgymond hőhidasra készül. 

Mindez általában úgy történik, hogy a felépült határolófalra ültetik a tetőzetet, és a ferde tartófalat a szaruzatok felső síkját megközelítően kifalazzák. Ha pedig a főfal felett nincs legalább átfutó hőszigetelés, akkor a szaruzat közötti réteg hőhidas lesz. Fontos, hogy a szaruzati alsó síkig vagy az alattig készüljön a fallépcsők kifalazása, utólag, a tetőváz elkészültével egy időben.

Egy kéttraktusos, nyeregtetős lakóháznál a kétszer három ferde fal  15 - 20 méteres hossza esetében:

1.) energetikai szempontokból az egész ferde tetőfödém felületét átlag 20 %-ban csökkent minőségűnek vehetjük. Ez annyit jelent, hogy a padlástér fűtési költsége 10 - 15 %-kal növekedni fog minden téli szezonra számítva;

2.) nyáron a fordított irányú transzmissziós hőáram a lakótér hőmérsékletét, minden egyéb tényezőt figyelembe véve, 2 - 3 fokkal emeli. Vagyis alighanem az úgynevezett padlástér-szindróma a hűvös (boros)pincébe kergethet bennünket.

A tetők hőhídjainak diagnosztizálására ajánlott gyakorlati úgynevezett szemrevételezéses alapon a műszerezés nélküli megfigyelés. Ez úgy működik, hogy külső 3 - 5 fok hideg esetén: (1) reggel figyeljük meg a deres tetőt, és ahol a tető színezetét a gyorsabban leolvadó zúzmara megváltoztatja, ott intenzívebb a hőáramlás; (2) a vékony hóréteg viselkedése, ugyancsak 3 - 5 fokos hidegben, azonos az előzővel.

Nos, az imént fent részletezettek alapján már érzékelhető, hogy hő- és páratechnikailag is kritikus szerkezetről van szó, ezért kifejezetten ajánlott a rétegrend és csomópontok (eresz, tetőgerinc, élek, vápák, tetőablakok csatlakozásai, kémények, egyéb áttörések) kiviteli (megvalósítási) terv szintű megterveztetése. Nem javasolt kivitelezni ökölszabályok, szokásjog, illetve engedlyezési tervdokumentáció alapján.

Ez valóban némi költséggel jár, de jellemzően jóval kevesebb (töredéke), mint amit később az esetleges épületkárok elhárítására kellene fordítani. Egyébként ez nemcsak a tetőtér-beépítésre, hanem az építőipari kivitelezésre általánosságban is igaz.

Továbbá van (a többi között) még egy másik negatív következménye is a tervek nélküli vagy az azoktól eltérő kivitelezésnek, hogy nem lesz a valóságnak megfelelő dokumentáció az épületről, ami a későbbi esetleges javítási, hibaelhárítási, karbantartási, felújítási, illetve bővítési munkáknál megalapozott információkat nyújthatna.

Amikor majd ezekre sor kerül és nincs a meglévő állapotról tervdokumentáció, akkor bizony a felmérési tervekre és a meglévő állapotot rögzítő (esetleg roncsolásos) épületdiagnosztikai vizsgálatokra utólagosan még külön pénzt kell költeni.

A hőátbocsátási tényező és egyéb paraméterek. Az egyes anyagok hőszigetelő képességét az úgynevezett hővezetési tényezőjükkel jellemezzük. Minél kisebb az anyag hővezetése, annál jobban hőszigetel, tehát itt az alacsonyabb értékek jelzik a jobb teljesítményt.

Egy határoló szerkezet hőszigetelő képességét az úgynevezett hőátbocsátási tényezővel (jele: U) tudjuk számszerűsíteni, amit a szerkezet egyes rétegeinek vastagságából és hővezetési tényezőiből számolunk ki, itt is igaz, hogy a kisebb érték a jobb.

A hőátbocsátási tényező: az "U"érték (régen: "k"érték). Annak a mértéke, ha egy adott vastagságú határoló szerkezet két oldala között 1 K a hőmérséklet-különbség, akkor ennek a szerkezetnek 1 m2 felületén mekkora hőmennyiség áramlik át 1 másodperc alatt. Minél kisebb ez az érték, annál jobb a szerkezet hőszigetelése. A hőátbocsátási tényező mértékegysége: W/m2K.

Ez a számérték a valóságot csak azokban az esetekben írja le pontosan, amikor a szerkezetben nincsenek anyagváltások, egyébként az építésztervező ezek hatását is figyelembe véve átlagos, vagy a hőhidak hatását is kifejező, eredő hőátbocsátási tényezőkkel számolunk.

Ez a kérdés különösen fontos a nyílászáróknál, ahol már a vásárláskor ajánlatos tisztázni, hogy a gyártó által feltüntetett "U"-érték csak az üvegezésre vagy az egész nyílászáró szerkezetre vonatkozik-e.

Az energiatakarékosság és a komfortos, jó közérzetet adó belső tér biztosítása mellett a vonatkozó jogszabályi előírások is arra köteleznek bennünket, hogy új építéseknél és nagyobb felújításoknál bizonyos épületfizikai követelményeknek eleget tegyünk.

Az épülethatároló szerkezetek hőátbocsátási tényezőire vonatkozóan már a korábbi szabályozás is megadott követelményértékeket, a jelenleg érvényben lévő rendelet azonban az épület hőveszteségét (fajlagos hőveszteség-tényező) és komplex energetikai viselkedését (összesített energetikai jellemző) is szabályozza.

Az épület hőveszteségét a felületeken, valamint a hőhidak mentén kialakuló hőveszteségek összegeként számíthatjuk ki, levonva ebből az üvegezett szerkezeteken, valamint egyéb, erre a célra alkalmas szerkezeteken keresztül a Napból nyert energiát.

Ezért is édemes a Nap melegét megfelelő tájolással, anyílászárók gondos kiosztásával stb. kihasználni, mert ezzel jelentősen javíthatunk az épület energetikai jellemzőin, illetve (ha csak az előírások teljesítése a célunk) spórolhatunk a többi részlet kialakításán.

Persze hosszútávon az utóbbi hozzáállás nem biztos, hogy célravezető, ugyanis a vonatkozó előírások jellemzően egyre szigorodnak. Az EU célul tűzte ki, hogy összeurópai szinten az alacsony energiafelhasználású épületek váljanak uralkodóvá.

Egyébként a fajlagos hőveszteség-tényező csak az építészeti megoldásokat jellemzi, míg az összesített energetikai jellemző már az épületgépészetet is magában foglalja.

. 

. 

Az energetikai hatékonyságot befolyásoló tényezők

 

A hőszigetelés. A célul kitűzött, igen szigorú értékek jellemzően homogén szerkezettel nem valósíthatók meg, mert például a teherbíró, hőszigetelő képességű duzzasztott agyaggolyó adalékú könnyűbeton, vagy a könnyűvályog körülbelül 70 centiméteres vastagság esetén is még csak "U" megközelítőleg egyenlő: 0,20 W/m2K értékkel rendelkezik.

A fentiek alapján megállapítható, hogy réteges szerkezetek kialakítása indokolt, ahol méretezett hőszigetelés biztosítja a szükséges hővédelmet.

Hőszigetelés a kritikus helyeken. Napjainkban jellemzően kis energiaveszteségű, jól szigetelt házakat igyekszünk építeni. A megfelelő falazóanyagok és a jó hőszigetelő termékek biztosítják azt, hogy ne legyen túl magas a fűtési költség. Ugyanakkor még ezeknél az épületeknél is adódnak, megfelelő szakértelmet kívánó, megoldandó részletek.

Az épületeknek általában azok a pontjai minősíthetők kritikusnak, ahol geometriai okok (falsarkok) vagy anyagváltás (például: beton - jól szigetlő falazóanyag) miatt hőhidak jönnek létre. Ezeken a pontokon az átlagoshoz képest jelentősen megnövekszik a hőleadás. Ilyen például: az erkély-lemezek, konzolok, koszorúk, áthidalók, pillérek és a lábazat környezete.

Ugyanakkor viszont az épület hőszigetelése csak akkor hibátlan, ha teljes körű. Vagyis az épület minden pontján nagyjából egyenértékűen szerkezeteket találunk. Ennek az elérésére mindig különös gondot kell fordítani. Mert különben nem csak a jelentős energiaveszteség okoz gondot, hanem a túlságosan lehűlő belső felület miatt kellemetlen közérzet. Sőt, még páralecsapódás, kondenzáció is létrejöhet, ami már nem csak hőérzeti szempontból jelent kellemetlenséget, de épületfizikai károsodást is okozhat.

A geometriai hőhidak esetén a külső, hűlő felület nagyobb, a belső felület, így az úgymond hűtőborda jelentősen tudja csökkenteni a belső felületi hőmérsékletet. Ez a hőhíd típus a megfelelően körbevezetett hőszigeteléssel megoldható.

Az anyagváltásból adódó hőhidak esetén a jó hővezető képességű betonszerkezetek és a korszerű, alacsony hővezetési tényezőjű falazóanyagok között tapasztalható különbséget kell kiegyenlíteni a hőszigetelő annyaggal.

A hőszigetelés vastagságát hőtechnikai számítással kell meghatározni. A hőhíd vonalában nem lehet rosszabb a fal szigetelőképessége, mint az általános helyeken. A tervezés során a hőszigetelés helyigényét biztosítani kell.

Az épületek lábazatának hőszigeteléséről is gondoskodni kell. Erre a célra csak alacsony vízfelvételű és nagy nyomószilárdságú hőszigetelő anyagok alkalmazhatók. A lábazatok hőszigetelését a belső padlóvonal alá legalább fél méterrel le kell vezetni, hogy a hőhidak káros hatását csökkenteni tudjuk.

A hőszigetelt falaknál a homlokzati hőszigetelés vastagságával meg kell növelni a lábazati hőszigetelést, ahhoz, hogy hasonló hőátbocsátási éertéket kapjunk a határolószerkezet minden pontján, de a kiugró (pozitív) lábazatot ajánlott elkerülni. A lábazatot tartós nedvességhatások érik, például: olvadó hó, ezért nedvességnek ellenálló hőszigetelő anyagot kell alkalmazni.

A hőhidak. A hőszigetelő képességet jelentősen befolyásolják a szerkezetben kialakuló hőhidak, amelyek mentén a felületi hőmérséklet lényegesen alacsonyabb lehet az általános felületi hőmérsékletnél, ami kapilláris, majd felületi kondenzáció kialakulásához vezethet. Ezáltal pedig általában létrejön egy öngerjesztő folyamat, amely egyre kedvezőtlenebb feltételeket teremt. 

A hőhidak kialakulhatnak: 1.) a hőszigetelés pontatlan elhelyezése mentén; 2.) geometriai váltásnál; 3.) anyag- és / vagy szerkezetváltásnál.

1.) A pontatlan elhelyezés adódhat a hőszigetelő anyag úgymond hullámzó fektetéséből, a bütüs csatlakozások menti ütköztetési hiányosságokból, a táblaszélek felhajlásából. (Értelmező közbevetés, a bütü az egy - asztalos - szakkifejezés, jelentése: anyagvég, favég, hirni).

Ezek kialakulása elkerülhető gondos kivitelezéssel, egyrétegű hőszigetelés esetén lépcsős ütközőhézaggal, hőszigetelés több rétegben történő fektetéssel vagy ömlesztett hőszigetelés alkalmazásával.

2.) Az épület térbeli forma, így elkerülhetelen a geometriai váltás, például: tetőszerkezetek esetén a ferde síkú felületek összemettsződnek, jellemzően függőleges falafelülethez, egyes esetekben vízszintes falfelülethez csatlakoznak: tető és térdfal csatlakozása, oromfali csatlakozás, falszegély, gerinc, vápa, él stb.

Minél összetettebb geometriájú egy épület, annál több váltás található, illetve annál tőbb hőhíd alakulhat ki. Ezek kedvezőtlen hatása praktikusan csökkenthető egyszerű geometriai formák alkalmazásával.

3.) Réteges szerkezetek esetén az egyes funkciókat jellemzően más-más réteg elégíti ki, így az anyagváltások szinte elkerülhetetlenek, például: teherhordást biztosító faelemek és hőszigetelés. A faelemek és a hőszigetelések átlagos hővezetési tényezője bizony nagyságrendekkel különbözik egymástól.

Tetőszerkezetekben a szarufa keresztmetszeténél kisebb vastagságú hőszigetelés alkalmazása esetén ez a különbség nem okoz jelentős hőhidakat, a hőszigetelés vastagságának növekedésével azonban a hőhídhatás felerősödik. Jól látható ez beépített tetőtetrek esetén télen, amikor kirajzolódik a szarufa vonala.

Ez a kedvezőtlen hőhídhatás csökkenthető: 1.) több rétegű szerkesztéssel, azaz: a szarufa között és a szarufa alatt, felett vagy alatt és felett elhelyezett hőszigeteléssel; 2.) szarufa feletti hőszigeteléssel: a.) többrétegű bordaváz között elhelyezett hőszigeteléssel; vagy b.) bordaváz nélkül úgynevezett lépésálló hőszigeteléssel; átmenő fa keresztmetszet csökkentésével.

Leggyakoribb szerkezetváltási hőhidak tetőterek esetén a tetőablakok, oromfalak mentén alakulnak ki. Egyébként a hőhidak hatását már a rétegtervi hőveszteségtényező tervezésénél figyelembe kell venni.

Az épülethatároló szerkezeteknek mindig vannak olyan részei, ahol a hőáramlás nem egy dimenzióban történik. A többdimenziós hőáramlás kialakulásának a következő okai lehetnek: geometriai forma váltás, különböző hővezetésű anyagok együttes alkalmazása, épületszerkezetek csatlakozásai, homlokzati síkból kinyúló szerkezetek, a felületi hőmérséklet egyenetlen eloszlása, illetve az okok és hatások kombinációi.

Ilyenformán megállapíthatjuk tehát, hogy hőhídmentes szerkezet gyakorlatilag szinte nincs, mert minden olyan hely, ahol nem egy- (homogén felület), hanem két- (például: falsarok) vagy háromdimenziós (például: falsarok - födém) hőáramlás alakul ki, hőhídnak tekinthető. Ezeken a helyeken az azonos hőmérsékletű felületek nem párhuzamosak egymással.

A hőhidak hatása kettős. Egyrészt itt a belső felületi hőmérsékletek kisebbek, így befolyásolják a kialakuló legkedvezőtlenebb belső felületi hőmérsékletet (állagvédelem), és az átlagos belső felületi hőmérsékletet (hőérzet).

Másrészt pedig a hőhidakon áthaladó hőáramok általában nagyobbak, mint a határolószerkezet azonos felületű főmezőjében kialakuló hőáramok, így hatással vannak az épület hővédelmi teljesítményére (energetika).

A rosszul tervezett vagy kivitelezett falszerkezetek jellegzetes hibái a hőtechnikai hibák. Ezek közül az egyik leggyakrabban előforduló próblémák a különböző hőhidak. Ezeken a helyeken a jobb hővezető képesség következtében a belső levegő nedvességtartalma nagyobb mértékben csapódik ki, az átnedvesedett felületeken a szennyeződés jobban megtapad, egy idő után tehát a hőhidak elszürkült felületek formájában kirajzolódnak a vakolaton. Súlyosabb esetekben ezek a felületrészek alkalmassá válhatnak a penészedés megtelepedésére, illetve a vakolatkárosodásra.

Egyébként hasonló tüneteknek lehetünk tanúi esetenként a szobasarkokban is, ahol a mindig alacsonyabb hőmérsékletű zóna idézi elő a párakicsapódást. Ezen kívül a külső falfelületek párazáró réteggel való kialakítása, például: műanyagfestés, kismozaik burkolat stb. is súlyos falhibák eredője lehet.

Ilyenkor ugyanis a páradiffúzió nem tud természetes úton lezajlani. Az eltávozni nem tudó pára lecsapódik a fal hideg zónájában és átáztatja. Következésképpen leromlik a fal hőszigetelő képessége, a külső vakolat elszíneződik, foltosodik, fetáskásodik, majd a fagy hatására lehullik. A hőtechnikai hibák jellemzően csak hosszabb idő után válnak nyilvánvalóvá, szemrevételezéses épületdiagnosztikai vázsgálat során fölismerhetővé.

Ugyancsak tervezési vagy kivitelezési fogyatékosságok miatt jönnek létre a födémek hőtechnikai hibái. Jellemző próbléma a fűtött és fűtetlen tereket elválasztó födémek elégtelen hőszigetelő képessége, illetve a páraszellőzés hiánya.

Következményeként a helyiségek egészségtelen klímaviszonyain és gazdaságtalan fűthetőségén túl konkrét hibajelenségek is tapasztalhatók. Zárófödémek esetében a teherhordó szerkezet túlságosan nagy hőmozgást kénytelen végezni (repedések), illetve a páradiffúzió nem mindig tud természetes úton lezajlani (felázások).

Egyhéjú melegtetőknél figyelhető meg, hogy a kifelé igyekvő pára a vízhatlan héjalásba ütközve lecsapódik, átáztatja a hőszigetelést, majd visszaszivárogva az egész födémszerkezetet. Végső soron megjelennek azok a tünetek, amelyek a nedvesség jelenlétét egyébként kísérik.

A hőhidaknál létrejövő hibajelenségek legtipikusabb helye a fal és födém csatlakozásánál kialakított koszorú, amelynek hőszigetelése gyakorta nem kielégítő. Mivel a sarokrészek egyébként is kevésbé melegszenek fel, a jobb hővezetés hatására a levegő nedvességtartalma nagyobb mértékben csapódik ki, az átnedvesedett területeken pedig jobban megtapad a szennyeződés.

Eleinte ezt a folyamatot csak a felületek erőteljesebb elszürkülése jelzi, de később alkalmassá válnak a penészedés megtelepedésére, illetve a nedvességgel járó vakolatkárosodásokra is. Hasonló, de nem ennyire veszélyes jelenség az a hőhídhatás, amiről az acél- vagy vasbeton gerendás födémek, a vakolt felület ellenére is, a szemrevételezéses épületdiagnosztikai vizsgálat során nagy biztonsággal fölismerhetők.

Jellemző hőtechnikai hibának nevezhetők azok a repedések, amelyek az akadályozott hőmozgás következményeként keletkeznek. A homlokzati tartószerkezetek ugyanis az épület hőszigetelt belső környezetében lévő tartószerkezetektől nagymértékben eltérő hőmérséklet-változásnak vannak kitéve a téli - nyári hőmérséklet változása miatt.

Mivel a hőmérséklet-változással arányos az anyagok térfogatváltozása, az egybeépített külső és belső szerkezetek csatlakozási vonalában a hőmozgás hatására feszültségek ébrednek. Ezek a feszültségek sokszor olyan repedéseket eredményezhetnek, amelyek bizony már az épület állagát is veszélyeztethetik azzal, hogy a korróziót előidéző nedvességet a tartószerkezetek belsejébe vezetik. Ugyanakkor persze ezekkel a repedésekkel csak nagyobb csatlakozási hosszak vagy hibás tervezés esetén kell számolni, mert megfelelő méretezéssel és dilatációs hézagokkal megelőzhetők.

A kapcsolódó számításokhoz a hőhíd méretező programok, a hőhídkatalógusok, illete az MSZ EN ISO 10211 szabvány nyújtanak segítséget. Vagy úgymond ökölszabály-jelleggel számíthatók a 7/2006. (V. 24.) TNM rendelet hőhidak hatását kifejező "k" korrekciós tényezővel. A hőhidak hatása miatt várhatóan nagyobb vastagságú vagy jobb hővezetési tényezőjű hőszigetelést kell beépíteni.

A filtrációs energiaveszteség. A belső terek használata során pára termelődik a tevékenységekből és az emberi életfunkciókból adódóan. Ez a meleg párás levegő nyomáskülönbség hatására télen a belső térből kifelé törekszik. A szerkezetben, tetőtér-beépítés esetén a hőszigetelésben, a hőmérséklet csökkenésével a levegő telítődik, majd a felesleges nedvesség kicsapódik. Ez vezet ahhoz a jelenséghez, hogy csapadék nélküli időben a tető úgymond belülről ázik.

Intenzív mozgás esetén, ahogy a meleg pulóver átizzadva nem melegít, így a páralecsapódástól átnedvesedő hőszigetelés sem képes betölteni a funkcióját. Ezért szükséges egy felületfolytonos, belsőoldali páratechnikai és légzáró réteg elhelyezése.

Ezirányban végzett szakmai kutatások eredményei azt bizonyítják, hogy filtrációval távozó pára mennyisége nagyságrendekkel több, mint a diffúzióval távozó, így a legfontosabb ezen réteg toldásainak és csatlakozásainak pára- és légzáró felületfolytonosítása.

A magyar szabványok jelenleg nem tartalmaznak a légtömörségre vonatkozóan előírást, de a német szabványokban, illetve a passzívház ajánlásokban találni légcsereszámra vonatkozó határértékeket. Amelyek megtalálhatók az MÉSZ (Épületszgetelők, Tetőfedők és Bádogosok Magyarországi Szövetsége) által kiadott: Alátéthéjazatok tervezési és kivitelezési irányelveiben is.

A nyári hővédelem, a hűtési energia csökkentése. A tetőterek nyári hővédelmét a hőszigetelés és a tetőfedés között kialakított, átszellőztetett légréteg biztosítja. Ezirányú szakmai kutatások azt igazolják, hogy légnyomáskülönbség, illetve szél hatására, bár különböző irányban, de egész évben megfigyelhető a résben a levegő áramlása.

A mozgó levegő nyáron alulról hűti a napsugárzás hatására felhevült tetőfedő anyagot, így a hőszigetelés külső felületén lényegesen alacsonyabb hőmérséklet alakul ki, ami csökkenti a belső tér felmelegedését. Télen ez az átszellőzés biztosítja a hőszigetelésbe esetlegesen behatolt pára elvezetését.

Az MSZ 04-140:1991 szabvány a hőszigetelés beépítési módjától függően "k" korrekciós tényezőt ad meg a hőszigetelés tényleges hővezetési tényezőjének meghatározásához, amely a levegővel érintkező hőszigetelés esetén 10 - 50 %-os rontást jelent. (!) Ezek az értékek azonban már közel 30 éves szakmai kutatásokra támaszkodnak.

A 2008-ban megjelent MSZ EN ISO 10456 szabvány az anyag légáteresztőképessége, vastagsága és a két oldalon kialakuló hőmérsékletkülönbség függvényében egy képlet segítségével adja meg a hőátbocsátási tényező tervezési értékét.

Mindkét méretezési módszer azt mutatja, hogy a mozgó levegő a hőszigetelésbe hatolva csökkenti annak teljesítőképességét, ezért a hőszigetelés felett úgynevezett szél ellen záró réteg elhelyezése indokolt, ami energiamegtakarítást eredményezhet. A szél ellen záró réteg alkalmazása (számításokkal igazoltan) jelentősen befolyásolja a hőszigetelés szükséges vastagságát.

A szélzárás. A szél torlónyomása miatt a fedés alá kerülő nedvesség, vagy a tetőfedés alsó oldalán kicsapódó pára a hőszigetelésbe jutva átnedvesítheti azt, ami (a belső oldalról kifelé haladó pára lecsapódásához hasonlóan) rontja teljesítő képességét.

Az Épületszigetelők, Tetőfedők és Bádogosok Magyarországi Szövetsége (ÉMSZ) által kiadott: Alátéthéjazatok tervezési és kivitelezési irányelvei - igénybevételi fokozatnak megfelelően, a vízzáróság fokozására kiegészítő intézkedésként különböző alátéthéjazatok kialakítását javasolja.

A szarufa magasságot meghaladó hőszigetelés vastagság miatt és a technológiai fejlesztéseknek köszönhetően napjainkra már az egyszeres átszellőztetés terjedt el, amely egyszerre biztosítja a hűtést és a szerkezetbe esetlegesen bekerülő pára elvezetését.

Ennek megfelelően beépített tetőterek esetén a teljes felületű aljzatra készített páraáteresztő alátétfedések terjedtek el. Ezek már részben biztosíthatják a szükséges szél elleni védelmet, ami fokozható a toldások felületfolytonosításával, azaz: szélzáró alátétfedés kialakításával.

Ez sok esetben azt eredményezheti, hogy energetikai szempontok miatt a szükségesnél szigorúbb alátéthéjazat védelmi fokozat kialakítása válik szükségessé. A fentiek alapján érzékelhető, hogy a téli és a nyári hővédelem nem választható el egymástól, vagyis: a téli fűtési és a nyári hűtési energiamegtakarítást egyszerre kell vizsgálni. Ezt a 2010/31/EU számú irányelv is alátámasztja, hiszen a megvalósítandó épületeknek a teljes évre vetítve kell közel nulla energiafelhasználásúnak lenniük.

 

Összegezzük tehát az energiatudatos építészet fogalomkörébe tartozó fenti jegyzetet röviden, a lényeget úgymond dióhéjban áttekintve.

Az 1970-es években, az első olajválság történéseinek a hatására fogalmazódtak meg majd kezdtek megerősödni azok a gondolatok, amelyek már alapvetően más, új szemléletmódot indítottak el az építészetben.

Az elsődleges és a legfontosabb célkitűzés az energiatakarékosság volt, ami életre hívta a szóban forgó témánkat, az energiatudatos építészetet.

A kezdeti cél, hogy az épület hővesztesége minél kevesebb legyen ezáltal pedig csökkenjen az energiafelhasználás idővel kiegészült a nem fosszilis anyagú, alternatív energiák felhasználásának, illetve a minél nagyobb hőnyereség elérésének az igényével.

Ezek az igények indították útjára az úgynevezett szolár építészetet, amely kezdetben minél nagyobb benapozás biztosításával a természetes megvilágítás fontosságára és a passzív hőnyereségre helyezte a hangsúlyt, majd a technikai háttér fejlődésével kiegészült az aktív napenergiát hasznosító rendszerek széleskörű alkalmazásával.

A fenti jegyzet alapján már talán az is könnyebben megérthető és belátható, hogy jellemzően nem az épület építési (megvalósítási) költsége az elsődlegesen mértékadó, hanem az épület élettartama során felmerült összes költség (például: fenntartás, karbantartás, felújítás és a minőségjavító ráfordítások) együttes diszkontált összköltsége eredményezi a valós kiadásokat, amelyek mértéke az építési költség többszörösét teheti ki, ilyenformán ennek a tényezőnek a figyelembevétele is kifejezetten ajánlott.

 

Jó egészséget kívánva,

Tisztelettel üdvözli:

Tuba Imre

okl. építész építőmester, ingatlanszakember

Tuba Építész Iroda

. 


. 

. 

Online kapcsolatfelvétel

. 

. 

Kapcsolatfelvétel

Név *:
E-mail cím *:
Telefonszám *:
Üzenet:

A csillaggal (*) jelölt mezők kitöltése kötelező!

 

 

Ajánlatkérés

Név *:
E-mail cím *:
Telefonszám *:
Ajánlatot szeretnék kérni a következőre *:


















Üzenet:

A csillaggal (*) jelölt mezők kitöltése kötelező!

 

 

Kérdőív

Kérjük, hogy az alábbi kérdőív kitöltésével segítse a munkánkat! Köszönjuk!

Név *:
E-mail cím *:
Telefonszám:
Hogyan talált ránk?:




Üzenet:

A csillaggal (*) jelölt mezők kitöltése kötelező!

. 

.